FőképEbben a fránya modernizációban elveszett valami, valami fontos, ami jó száz évvel ezelőtt még megvolt. Nem uradalmi kincstárak mélyén, nem is a parasztházak tulipános ládáiban, hanem maroknyi író műveiben.
Ez a csudálatos kincs pedig nem más, mint az élőbeszédhez nagyon közel álló próza, ami nem fárasztja jobban az olvasót, mint a barátokkal, ismerősökkel való diskurálás. Ami teljesen természetesen árad, mégsem egysíkú, hiszen minden szereplő egyéni hangon szólal meg.

Ilyen volt Jókai Mór, és a nagy palóc, Mikszáth Kálmán. Életművének egy szakaszára a romantikus idill volt a jellemző, ebből az időből származik az első ízben 1892-93-ban, a Pesti Hírlap hasábjain folytatásokban megjelent történet, akkor még A lublói ember címmel (a mai változat csak az 1896-os könyvformátumú kiadáson volt olvasható).

A rémisztő elemekben bővelkedő kisregény, amiből a humor sem hiányzik, nagy közönségsikert aratott – és ez a megítélés a mai napig nem változott.

Mikszáth az alapötletet bevallottan korábbi históriákból vette, s kezdetben házi használatra, saját gyerekeinek megrendszabályozására használta. „Jön a Kaszparek!” – kiáltásra minden, addig rendetlenkedő kiskorú családtag rémülten fedezékbe vonult, így a kísértet nevelőként a ház békéjét volt hivatott oltalmazni.
Sajnálatos módon két évvel később Kaszparek belső használatból átkerült a közkinccsé.

Mindez azért volt sajnálatos, mivel a gyerekek ettől kezdve már nem tartottak a kísértettől. De hát ugye az írómesterség sosem volt könnyű.

A moziváltozatot 1976-ban készítették el a Budapest Filmstúdió égisze alatt, s mindent összevetve felemás lett a végeredmény.
Első lépésben a forgatókönyvírók, bizonyára dramaturgiai szempontok alapján lényegi pontokon megváltoztatták az irodalmi alapanyagot.
Számomra nem egészen követhető okokból kettévágták Lubló sztarosztájának szerepét, s így ugyan sikerült behozni a képbe Strang Jakab királyi inspektort, ellenben Lubomirszky uramból egy élvhajhász, babonás grófot faragtak.
Ehhez képest a többi, időtartam növelő jelenetbeiktatás már igazán semmiség.

Második lépésben a kor ismert színészei közül szerződtettek egy csokorral. A legjobb választás kétségtelenül Garas Dezső személye volt, hiszen a kissé cinikus, tudományos megközelítésű Strang szerepe nagyon jól áll neki, érzi a „figurát”.

Rajta kívül még pár mellékszereplő hozza a formáját (mondhatni rutinból): Bánhidi László (bakter), Szilágyi István (őrmester), Bánfalvy Ágnes (szolgálólány), Pásztor Erzsi (boszorkány).
Cserhalmi György alakítása határeset, Bordán Irén szép és csábító (de semmi több), Márkus László és Kállai Ferenc ellenben egysíkú szerepeikben vergődnek.

Ez utóbbi a rendező felelőssége, de az egész alkotáson érezni némi bizonytalanságot, a megfilmesített kisregény bő másfél órája kevés, hogy kiderüljön: kaland-, misztikus- vagy szimplán tévéfilmeket idéző irodalmi adaptációval van dolgunk.
Ami tulajdonképpen nem baj, de picit azért bánkódom a kimaradt lehetőség miatt, mivel ebben a Mikszáth műben ennél jóval több lehetőség van. Csak ehhez már bátorság és vállalkozó szellem szükségeltetik.

A helyszínekre ellenben nem lehet panasz, a kosztümökkel együtt megadják az 1700-as évek elejének hangulatát. És ez még mindig jobban sikerült, mint a két évvel későbbi Jókai feldolgozás, A Nagyenyedi két fűzfa.
Mindezek mellett az is tény, hogy a film 1977-ben elnyerte a Magyar Filmkritikusok díját, és külföldön is szép közönségsikert aratott.

A teljesség kedvéért megemlítem, hogy Bán Péter megannyi (meglátásom szerint közepes) filmje mellett sokat és jót tett a filmes ismeretterjesztés, a francia újhullám és a western érdemeinek elismertetéséért (már ezért is tiszteletet érdemel), s nem utolsó sorban több filmes könyvet is írt.
Bár rendezői munkássága nem volt különösebb hatással a filmművészet fejlődésére, tisztes iparosmunkáival szórakoztatta a nagyérdeműt, akiket képes volt rendre becsábítani a mozikba.

A DVD kiadásról azon kívül, hogy végre ebben a formátumban is elérhető a film, nincs túl sok mondanivaló. Extrák nincsenek, ami a kisebbik baj, de némi képjavítás nem ártott volna.