Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Az utolsó tangó Párizsban

Kényelmetlenül sokat ismételgetett frázis, hogy a konvencionális ismerkedési protokollra fittyet hányó, a puszta testi érzékelés szintjére korlátozódó modern kapcsolatok fapados hálószobakultúrája az emberben a lelket, az érző lényt öli meg, elaltatja lelkiismeretét és természetes szeretetéhségét. Nem szeretnék elcsépelt lenni, ezért nem teszem le a garast e megállapítás mellett, de ellene sem. Inkább ráutalom az olvasót arra, hogy tekintse meg Bernardo Bertolucci filmtörténeti értékű klasszikusát, amelyből egyértelműen kiderül, hogy már XX. századi „elődeink” is ismerték az érzelemmentes szexualitás bizarr, mozivászonra kívánkozó levegőjét.

Az 1972-es keltezésű alkotás ugyanis a teljes egészében anonim kapcsolatokat méricskéli, természetesen a szabadelvű Bertolucci mester összetéveszthetetlenül szemérmetlen és naturalista munkastílusában. Így nem is csoda, hogy a film nyomában bozóttűzként terjedtek az agresszív botrányhadjáratok, még a rendező ellen is vádat emeltek a közszemérem megsértéséért, s számos országban hosszú éveket kellett várniuk a moziüzemeltetőknek, míg műsorukra tűzhették a világszerte átütő sikert aratott mesterművet. Hiába, a kulturális ellenforradalom mindig is kiváló hírverés volt egy film számára. Jelenséggé duzzasztotta, avagy olcsó bulvártémává sekélyesítette, ámde mindenképpen felkeltette iránta az átlagemberek érdeklődését, akik ilyenkor rendszerint egymást taposva vágtattak be a filmszínházakba. Az utolsó tangó Párizsban azonban nem azért vált a mozimitológia részévé, mert robbanásszerű megjelenéséből a korabeli média is részesedett, hanem mert tabudöntögetően merész, mindenféle prüdériát félresöpörő képanyaga mögött erőteljes érzelmi töltete behálózza a tudatalattinkat.

Mestermű? Talán néhányan felszisszennek a fenti definíciómat olvasva. Hát, ők vagy nem látták még a filmet, vagy egyszerűen azért nézték meg, hogy feloldódva csámcsogjanak annak trágárságán, illetve a kendőzetlen pornográfia határát súroló ágyjelenetein. Hiszen sajnos az azóta felnevelkedett generációk sem képesek megfelelően értékelni mondjuk Ferreri Nagy zabálását, vagy Pasolini Salóját. Mintha ezek elfogadása és megértése napjainkban is egy szűk kultúrkör privilégiuma lenne. Körülbelül másfél évvel ezelőtt például egy közszolgálati csatorna az előzetes műsorrendjével szakítva egyszerűen nem merte levetíteni Az utolsó tangót.

Lépjünk azonban túl a film erotikus felhangjain, s kocsisokat megszégyenítő káromkodáshalmazain. Adott egy középkorú, kiüresedett lelkű amerikai, Paul (Marlon Brando Oscar-díjra jelölt alakítása), aki a „szép ámulások szent városában” céltalanul bolyong öngyilkossá lett felesége emléke után. A véletlennek köszönhetően belebotlik egy fiatal egyetemista lányba, Jeanne-ba (Maria Schneider), akivel közösen bérelnek szobát egy lerobbant panzióban, s már első alkalommal vadul egymásnak esnek a bútorozatlan nappaliban. A lakás ezután hermetikusan elzárt menedékhellyé változik számukra, ahol nem kérdezik egymás nevét s adatait, csupán átadják magukat az ösztönök szintjére süllyedő kapcsolatuk kétes gyönyörének. Románcuknak azonban nincs létjogosultsága a küszöbön kívüli, torz értékrendű, sajgó világban, ahol főhősünknek enyhítetlen gyászával kell megküzdenie, Jeanne-nak pedig vőlegénye szeszélyei és édesapja méltóságteljes emléke a keresztje. Kapcsolatukat nem fordíthatják komolyra, egyikük sem léphet ki korábbi életének mocsarából.

A film két, értékkereső ember nagyvárosi szenvedéstörténete - egy érzelmileg és emberileg elsekélyesedett, nyomasztó Párizsban. Bertolucci nyomasztó atmoszférát sugárzó látomása hitelt érdemlő, ösztönösen cselekvő átlagemberek spontán sorskereszteződésére épül. A tragikus véletlen folytán egymásba ütköznek az utcán, majd titkos kapcsolatukat Paul céltalanul hedonista elvei szerint próbálják meg szabályozni. Anonim kötelék formálódik közöttük: egy négy fal közötti, hang- és érzékfoszlányokból összeálló kéjutazás, mely a neurózisos férfit közelebb löki a szomorú, még beteljesítetlen végcélhoz, a fiatal lány számára viszont csupán empirikus kaland, izgalmas betekintés a nemiség – és egyáltalán a szerelemkultúra – alantasabb szintjeibe.

A Férfi a csillapíthatatlan gyász elől menekül: felesége egyik éjjel felvágta az ereit egy fürdőkádban. A sokkoló élmény a meredély szélére sodorja, és szótlan, megcsömörlött csavargóvá zülleszti. Olyasfajta tapasztalt világjáró, aki képes órákat tölteni egy sötét sarokban, aztán dühös káromkodásokba bugyolált bölcseleteket lihegni alkalmi ketrectársa fülébe, végül pedig csüggeteg kisfiúként sírva fakadni. A legendás Marlon Brando hihetetlen érzékletességgel és lelkierővel formálja remekbe ezt a melankolikus magányában is dühöngő zsarnokként viselkedő, bomlott figurát. A Paul elgyötört arcára kiülő világfájdalmat a jeles színész sajátjaként élte meg, s erről így vallott: „Mindig, amikor olyan szerepet játszottam, amelyben szenvedni kellett, nekem muszáj volt átélnem a szenvedést. Ezt nem lehet szimulálni. Keresned kell valamit önmagadban, ami kínoz, aztán egész nap életben kell tartanod ezt a gyötrelmes érzést.”

A szürke lakás kicsiny termeiben bolyongó kamera legtöbbször félalakos beállításokban és közelképekben, általában üres sötétségben láttatja Brando szörnyűséges végvonaglását. Számára már az sem hozhat enyhítést, ha találkozik levert anyósával, vagy felesége pedáns szeretőjével, aki az ő életének negatív ellenpontja, tükörképe. Egyedül a halál adhat neki feloldozást, ez az utolsó jelenetben következik be, amikor üldözőből áldozattá válik. A mű legszomorúbb mozzanata is az ő személyéhez kapcsolódik: amikor felesége halottas ágyánál térdepel, és a brutális szitkozódások hosszú áramlata után összetörve, keserű bömböléssel kísérve bocsát meg a hűtlen asszonynak, az nagyszerű létösszegzés. Többet mond el a szereplő jelleméről és indítékairól, mint a film bármelyik másik történetszilánkja.

A Nő élete ezzel szemben több szempontból megalapozott, stabil cölöpökre épült. Vagány, megalkuvást nem ismerő természet, akinek egyaránt vonzó és taszító a hallgatag amerikai. Jeanne inkább „felfedezőként” hatol be a magánéletét gondosan titkoló férfi megcsonkított lelkébe. Amikor amaz vállalná furcsa kapcsolatukat a külvilág előtt, a lány megretten az őt üldöző, ittasan sóvárgó alaktól, és félelmében meggyilkolja. Az ő háttérországa (fiatal vőlegénye, barátai és családja) nem tűrnének meg egy ilyen botrányos, ezer fokon égő szerelmi viszonyt. S a két központi szereplő köré odacsoportosítható az élő-lélegző párizsi nép: ezek „mi” vagyunk. Jeanne tekintélyes nagyvárosi polgárcsaládja, Paulnak a külsőségekre adó, álszemérmes anyósa, a feleség örökifjú szeretője, a kivénhedt utcanő és meglógó kuncsaftja, az idétlenül vihogó, leszbikus portásnő – valamennyien groteszk jellemek, akiknek szemetét – aberrációit, kicsinyes disznóságait – Bertolucci elénk hengeríti.

A bemutatott család- és viselkedésmodellek a modern városkultúrában dagonyázó, egymásról elfelejtkező, pornográf életörömökre ácsingózó, birkaképű honpolgárok asszociációi lennének? Ugyanolyan kíméletlen társadalomkritika eszközei, mint a négy dúsgazdag agglegény Ferreri Nagy zabálásában, akik degeszre tömik magukat, mielőtt kínhalált halnak? Nem lényeges. Ami lényeges, s amit a ma emberének is érdemes lenne a koponyájába szippantania, az a kopottas, málladozó lakásban történik, két szomjas lélekben. Az utolsó tangó Párizsban végkövetkeztetése ugyanis az, hogy nem futamodhatunk meg egymás elől, éljünk akár egy hangos metropoliszban, vagy egy vidéki farmon: a testi szerelemnek egy azt fedélként óvó szeretetközösségbe kell tagozódnia – máskülönben nincs létjogosultsága az értelmes életnek, s semmiféle ismertetőjegy nem különböztet meg bennünket az állatoktól.

És hogy a filmben miféle szerepet tölt be a meztelenkedés? Obligát kellék, tömegvonzó hatáselem, amelyen azonnal átgázolunk, mihelyst elkezdjük élvezni a nagyszerű színészek játékát, bizarr szituációjuk súlyát, és azt, ahogy a kesernyés ízű valóság sisteregve szivárog ki a képernyőből: ezek mi vagyunk. Illetve mi is lehetünk. Rendkívül hasonló paneleket használt a 2000-ben készült Intimitás, ám mezítelen nemi szerveivel és premier plánban történő szexjeleneteivel már nem okozott különösebb felháborodást, de magvas mondanivalót sem hordozott. Ezen ne is csodálkozzunk, amikor az internetről és a televízióból egyenesen arcunkba ömlő pornódömping érzéketlenné tett bennünket a trágársággal és a közönségességgel szemben. Az utolsó tangó Párizsban azonban képes volt mély lenyomatot hagyni maga után, és megrázó érzelmi örvényével, nagyszerű karaktereivel méltán érdemelte ki az utókor elismerését.


Hannibal - 2006. augusztus 18.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
Nincs találat kapcsolódó tartalomra a szerzőtől: (Bernardo Bertolucci)

  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!