Főkép

Nehéz felmérni azt a kárt, amit az elmúlt évek politikai, katonai eseményei okoztak az iszlám kultúrájának. Mást se hallunk, csak robbantásokat, atombombákat, nyugatellenes megmozdulásokat, gyújtogatásokat, gyilkosságokat. Egy zsákba – a primitív, nyugatellenes barbarizmus zsákjába – tuszkoljuk bele a földrajzilag és kulturálisan egymástól távol álló országokat. Ha burnusz van a fején, hosszú, fehér ruhát visel, nagy a szakálla, akkor csak arab terroristáról lehet szó, éljen Irakban, Szaúd-Arábiában vagy éppen Pakisztánban.

Ez ellen a rettenetes tévhit ellen tehet valamit, nem is keveset ez a DVD, ami ugyan 1989-ben készült, de ennek vajmi kevés jelentősége van, hisz amit a filmeken láthatunk, több száz, sőt ezer évre nyúlik vissza. A szunnitákról és a siítákról csak annyit tudunk, hogy Irakban lelkesen ölik egymást, de hogy mi is a kultúrájuk, vallásuk lényege, azt már nem. A filmben bemutatott szúfizmust főleg a siíták gyakorolják, a lényege pedig ennyiben foglalható össze: az Isten iránti szeretet mentes minden érdektől, a Paradicsom utáni vágytól és a Pokol félelmétől.

A dokumentumfilm a pakisztáni szúfik zenéjét és szertartásait mutatja be, gyakorlatilag kommentár nélkül. Néha egy-egy magyarázó felirat igazít minket útba, ha szükséges, de amúgy szabadon merülhetünk el egy tőlünk teljesen idegen világ rítusaiban. Egy olyan világéban, amelyben a vallás és a kultúra szinte szinonimaként használhatók és használandók. Ez a kettő ott szinte egybeforrt, ami nem is véletlen, hisz a vallásuk gyakorlása teljesen keretbe fogja életüket, átszövi mindennapjaikat. A vallás gyakorlása nem merül ki a vasárnapokban és az egyházi ünnepekben. Mély hit irányítja életüket, és ezen hit gyakorlásának a zene sokkal szervesebb része, mint a nyugati kultúrákban.

Nem is érdemes a népzene fogalmában gondolkodnunk, hisz ez a zene a vallással egyidős, mit sem változott évszázadok alatt. Annyira archaikus, hogy mi fel sem tudjuk igazán fogni. A filmben nemcsak az ősi zenét hallhatjuk, láthatjuk, hanem a vallás gyakorlásának rítusait is. A transzba esők láttán megérthetjük, milyenek is lehettek az őrült dervisek, és az eddig csak vásári látványosságnak hitt kígyóbűvölés is magyarázatot, értelmet kap. Eközben csodálatos helyszíneken járunk, fantasztikus utcákon, épületekben, hihetetlen arcokon lehet elidőzni.

Hallatlanul értékelem, hogy a film nem rág szájba, nem magyaráz, hanem csak bemutat. Akkor magyaráz, amikor kell, amúgy hagyja, hadd értékeljük magunk a látottakat. Hadd éljük meg. Vagy ha ez nem megy, legalább egy kis időre bepillanthassunk egy olyan világba, amit bűnös módon bélyegeztek meg. És ezzel együtt talán meg is fosztottak minket az igénytől, hogy megismerjük őket.

Yves Billon filmje mindenkinek ajánlott, aki úgy érzi: helytelen, ami történik. Egy ismeretlen és mélységesen félreértelmezett világba nézhetünk be a filmek segítségével. Feledhetetlen képek és hipnotikus zene kalauzolnak minket egy távoli, nagyon távoli kultúrába.