Főkép

Azt nyilván nem lehet meghatározni, melyik a tíz legjobb noir, de hogy a tíz legismertebb listáján A hosszú álomnak bérelt helye van, ahhoz kétség sem férhet. A műfajvirtuóz Howard Hawks (aki egyaránt rendezett gengszterfilmet [A sebhelyesarcú], westernt [Rio Bravo], vígjátékot [A pénteki barátnő] vagy akár musicalt [Az urak a szőkéket szeretik]) 1946-os klasszikusa minden Bogart/Bacall-hívő számára megkerülhetetlen alapmű, ahogy a komplex krimik iránt érdeklődőknek is igazi csemege.

A hosszú álom nemcsak filmként, de könyv formában is fontos mű: Raymond Chandler 1939-es alapregénye a méltán népszerű, egyenletesen magas színvonalú Philip Marlowe-széria nyitó darabja (a teljes sorozat hat – plusz egy, Robert B. Parker által befejezett – regényt és számos rövidebb történetet tartalmaz), melyben először találkozhatunk a mára ikonikus karakterré nemesedett magánnyomozóval.

Az egyes szám első személyben elmesélt sztorik detektívje mindig tettre – és szellemeskedésre – kész figura; magányos, éles eszű hős, aki a leglehetetlenebb helyzetben is képes idézhető beszólásokat vágni a rosszfiúk (vagy akár a végzet asszonyainak) fejéhez – és persze mindvégig a saját feje után megy.

A két adaptációt is megért történetben (készült egy kevésbé ismert változat 1978-ban is, amelyben Robert Mitchum – egyébként nagy noir-színész – alakította Philip Marlowe-t) a már-már halálán lévő tábornok, Guy Sternwood bízza meg detektívünket egy, a kisebbik lányát érintő zsarolási ügy felderítésével – persze, ahogy jó krimihez illik, a helyzet korántsem ilyen egyszerű, a sztori előrehaladtával a hullák és a bonyodalmak száma exponenciálisan növekszik, fokozott olvasói – és nézői – figyelmet igényel az események fejben tartása.

Sőt, az utóbbi esetben ez nem is feltétlen elég: bár a többszöri megtekintés mindenképp hasznos, a híresen (és bevallottan) kusza Hawks-filmből még így sem kapunk mindenre választ.
Ennek persze nem szabad kedvünk szegni: egyrészt, még mindig ott van a remek könyv, másrészt, a film számos elévülhetetlen erénnyel bír – elég csak a Bogart-Bacall-duóra, vagyis a filmes chemistry fogalom megtestesítőire gondolni.

A hosszú álom bemutatásának évére Bogart számos gengszter- (és egyéb) szerepen túl járt már, a korábban fotómodellként dolgozó Bacall pedig kétes helyzetben volt: első szerepe, a körülbelül egy évvel ezelőtt bemutatott Egyszer fenn, egyszer lenn (melyben szintén a Hawks-Bogart párossal dolgozott!) nagy sikert, míg a következő (Confidential Agent) bukást hozott, számára tehát elég sok múlt a Chandler-adaptáció fogadtatásán.

A filmben szerencsére mindketten csúcsformájukat hozták: Bogey vércinikus, nyegle magánnyomozója nélkül szegényebb lenne a filmtörténet, de Bacall hűvös, igéző hazárdjátékos-alakítása is nehezen felejthető – a kettejük közti, megfoghatatlan „kémiáról” már nem is beszélve. A forgatás befejezte után összeházasodott páros tökéletesen egymásra hangolt játéka (egy példa a sok közül: a közös telefonálás jelenete) igazi élmény, talán nem túlzás azt állítani, hogy nélkülük nem tartana ott a film, ahol.

A film noirok (az 1940-es, ’50-es évek amerikai bűnügyi mozijai) sajátos vizuális világába szerelmeseknek A hosszú álom abszolút izgalmas választás: az ilyen történetek alaphangulatát meghatározó, szokatlan, stilizált fény/árnyék-kezelés, gyönyörűen megvilágított szobabelsők vagy esős utcarészletek mind-mind megvannak a Hawks-opuszban.

A hosszú álom, noha több dologban is eltér az alapjául szolgáló könyvtől, alapvetően azért regényhű adaptáció; a rengetegszer átírt, erotikus felhangoktól sem mentes forgatókönyvbe (mely az irodalmi Nobel-díjas William Faulkner munkája) szerencsére átkerültek a csodálatosan cinikus, chandleri dialógok, amik Bogey szájából legalább olyan jól hangzanak, mint papíron – igaz, ő még egy bizonyos „Hello!”-t is képes úgy előadni, mint senki más.

S bár az eredeti történetből el is vesz (kimarad a Geiger boltjában folyó üzlet mibenléte) és hozzá is ad (Marlowe és Vivian kapcsolata) a film, végig pergő, eseménydús marad; amennyiben képesek vagyunk fejben tartani a rengeteg fordulatot, ill. az akár be se mutatott, vagy csak említés szintjén létező karaktereket, nagy élményben lehet részünk.