Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

A komédia királya (film)

Martin Scorsese az 1977-es New York, New York című musical katasztrofális bukásától sújtva kamikázeként vágott bele a Dühöngő bikába, amivel aztán igazán falrengető sikert aratott. Ezután, a ’80-as évek elején három „kisebb”, azaz kevésbé emlegetett filmet forgatott, melyek egyike A komédia királya című darab.

A történet középpontjában egy kisember, Rupert Pupkin áll (akinek már a neve is árulkodó jel lehet: elég, ha beszúrunk egy „m” betűt családnevébe, és megkapjuk az angol „pumpkin” szót – kb. tökfej). Ő, röviden, de velősen szólva: egy senki.

Az életben nem vitte semmire; bár jócskán benne van már harmincas éveiben, barátnőt, ne adj isten feleséget hiába keresnénk nála. Még mindig az anyján lóg, a társadalmi ranglétrán az eltelt évek alatt képtelen volt feljebb haladni. Élete gyakorlatilag nem több, mint az általános értelemben vett „létezés”.

Az egyetlen dolog, ami e totális céltalanságban mégis élteti, motiválja, az a hit, hogy ő valójában remek showman. Pedig a legkevésbé sem az: harmatos viccei leginkább saját maga szórakoztatására szolgálnak. Egyfajta álomvilágban él, rögeszméjének fontos helyszíne a ház alagsora, az itt eltöltött idő alatt az illúzió teljessé válik: egy valódi TV-show házigazdájának (vagy vendégének) képzeli magát, akiért odavannak az emberek. Példaképe, súlyos monomániájának tárgya Jerry Langford, a népszerű showman, a közönség nagy kedvence.

A De Niro–Scorsese koprodukciók különös darabja ez, mely részben a szokatlan főszereplőnek köszönhető.
Az utcák mocskába belefáradt, a társadalomtól elidegenedett Travis Bickle (Taxisofőr), az elemi erővel küzdő, agressziótól fűtött Jake La Motta (Dühöngő bika) után most tulajdonképpen egy ártalmatlan figura bőrébe bújt Scorsese kedvenc színésze. Nem árt ő a légynek se (na jó, ez persze csak részben igaz…), egyszerűen csak olyasmire vágyik, ami neki nem adatott meg.

A vágyálmától elvakult Pupkin (kinek nevét egyébként képtelenek megjegyezni a TV-show irodájában) mindenre képes lenne célja eléréséért. A „15 perc hírnév”-típus mintapéldánya – de ezért, a kezdeti fejcsóváló mosolygásokon túl a néző maximum sajnálhatja.

Hiszen szánalmas, amikor, próbálkozzon ő bárhogy, Jerry Langford figyelemre sem méltatja (mely magatartást nem nehéz ráhúzni napjaink hírességeire…); lelombozó nézni, ahogy szerencsétlen főhősünkön kívül mindenki tisztában van nyomorúságos helyzetével.

De nem ő az egyetlen elvakult figura ebben a történetben. Társa, Masha, aki segítségére van őrült akciójának megvalósításában, szintén Langford hatalmas rajongója – persze a hölgy teljesen más szemszögből tekint bálványára.

A rendezés terén Martin Scorsese tulajdonképpen a háttérbe húzódik: az apróbb, ámde annál hatásosabb megoldásoktól (például Pupkin egy-két „álomjelenetének” megjelenítése) eltekintve visszafogottan vezényli le a bő másfél órát – nem mintha egy ilyen jellegű film ennél többet igényelne.

Robert De Niro ezzel az alakítással is igazolja, hogy nem véletlenül az, aki. Szánandó figuráját remekül hozza, de szerencsére nem kell egyedül elvinnie hátán a filmet. A közönségnek, külvilágnak jópofa, belül azonban unott, megfáradt, a sikertől megcsömörlött showman szerepében Jerry Lewis is szintén tisztességes játékot mutat be. Visszafogott alakítása egyfajta önparódiaként is értelmezhető. A harmadik fontosabb szereplő, Sandra Bernhard Masha szerepében már kevésbé szerencsés választás – egy-két jobb pillanattól eltekintve sajnos túlnyomórészt mesterkélt, idegesítő jelenség a vásznon.

A komédia királya máig az egyik kevésbé (el)ismert filmje Scorsesenek. Ennek feltehetően egy súlyos félreértés az oka. A nézők, a kritikusok ugyanis azt hitték/hiszik, hogy ez vígjáték (gyakran így is tüntetik fel a filmet az interneten, illetve az újságokban), de ezzel óriásit tévednek.

A mű ugyanis, bár lehet, hogy egyesek számára itt-ott nevetséges, valójában egyáltalán nem vicces. Kétlem legalábbis, hogy Rupert Pupkin történetén valaki a hasát fogná a nevetéstől. Ez sokkal inkább szatíra, a média, főként a televízió hatásáról, a hírnév áráról, pontosabban az ismertségre vágyáshoz kapcsolódó megszállottságról.

Az elvakult, mindenre képes bálványimádó (ahogy épp De Niro is visszatér ehhez a karakterhez, sok évvel később, A rajongó című filmjében) korunk tipikus, majd’ mindenhol jelen levő alakja – saját életük eseménytelensége miatt megkeseredett emberek ezek, akik másvalaki túlfokozott imádatával próbálják elnyomni saját személyiségük egydimenziósságát.

Mindent összevetve A komédia királya nem könnyű film. Kétségtelenül szűkebb réteget talált meg, mint mondjuk a Dühöngő bika, de ez természetesen nem kisebbítheti érdemeit.

A rendező életrajza


Roboz Gábor - 2004. július 14.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére
Kapcsolódó írások
  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!