Főkép

Ha a vámpírtörténetekre terelődik a szó, elsőre szinte mindenkinek a Bram Stoker féle Drakula jut az eszébe, még akkor is, ha Stoker nevét nem is hallotta, hiszen a legelső ilyen témájú filmek Lugosi Bélája az ő alakját vette fel mikor vámpírfilmjeiben szerepelt, és természetesen Coppola Drakulája is ebbe az irányba vitte el a vámpír fogalmát. A fekete-fehér némafilmek időszakában a vámpírfilmek ősatyja a „Nosferatu” mutatta meg a élőholt vámpír visszataszító, hullaszerű, görnyedt alakját, ami nagyon messze állt a nemes tartású Drakula akár még tiszteletet is sugárzó eleganciájától.

(A teljesség kedvéért említsük meg Carl Theodor Dreyer 1932-ben forgatott klasszikus filmjét, a Vampyr-t is – a szerk. megjegyzése)

Az újabb keletű vámpírmagyarázatokban, ami főleg az USA fiataljai kedvére akart tenni, már korántsem az öreg kontinens mitológiájára támaszkodtak, amikor a vámpírok már nem annyira élőholtak, akik rothadó hullák közt bujkálva, az élet látszatát keltve vadásznak az éltető vérre, miközben a kereszt, a karó, a fokhagyma és a szenteltvíz mind hathatós fegyvernek bizonyul ellenük. Létrejött egy amerikanizált vámpírkultusz, melynek megteremtéséhez egyik oldalról bőven hozzájárult Anne Rice romantizált vámpírképe, aki örökké fiatal, és szeretetre, szerelemre is képes.

A másik ilyen irányzatot a szerepjáték „Vampyre” irodalma képezi, ahol a vámpírok igazi szervezetekkel rendelkeznek, amik rejtve, vagy éppenséggel néha alig leplezve élik örök életüket, még filozófiát is gyártva az emberekhez fűződő nem éppen a békés egymás mellett élésre alapozott viszonyukhoz. Ezt a vonulatot a legjobban a Penge és az Underworld filmekben lehet nyomon követni. Ezek szinte már alig képviselnek valamit a régi vámpírtörténetekből, odáig mennek az okozati összefüggésekben, hogy ez az egész csak egy vírus kérdése, melyet a vámpír harapása terjeszt.

King nem ezt az irányzatot követte, mikor megírta a Borzalmak városát. Ő a régi Nosferatut és városnyi ivadékait idézi könyvének lapjaira, olyan hihetően ültetve azt Salem’s Lot városka mindennapi életébe, hogy lehetséges veszélyként éli meg az olvasó, ahogy egyre mélyebbre ássa magát a cselekményben, mely a város bukását festi le. A történet elején Ben Mears, egy sikeres író érkezik a városba, hogy szándéka szerint gyermekkorának legszörnyűbb élményét írja meg egy könyv formájában, talán azért is, hogy végre nevén nevezhesse azt a szörnyet, amitől gyermekként retteget. Rettegésének tárgya egy, a városka felett lévő dombon álló, lepusztult ház. Az épület maga a sötét orákulum, a bibliai értelemben vett egyetemes gonosz egy világítótornya, ami vonzza a sötét lelkeket és mindazok megrebbenő pillantását, akik egy kicsit is érzik a ház erejét.

A gyermek Mears itt látta meg a ház egykori gonosz lakójának szellemét, amit azóta sem tud feledni. Érzi a város is, hogy ezzel a házzal nincs valami rendben, hiszen már rég eladhatatlanul, üresen áll a város fölött. A fölött a város fölött, ahol a lakók függönyök mögé rejtőzve élik az életüket. Látszólag minden rendben, ám a színfalak mögött a levegő az elfojtott feszültségtől terhes, ami csak arra vár, hogy robbanhasson, ám kívülről szemlélve minden rendben van, a tejesember minden reggel pontosan viszi a házakhoz a tejet, a sarki boltban szívélyes az eladó, az emberek lelkiismeretesen végzik a munkájukat.

Ám egyszer csak feltűnik a semmiből egy Straker nevű férfi, aki udvarias modorával azonnal megnyeri a vele beszélők szimpátiáját, és kibérli az egyik üzlethelységet maga és a társa, Barlow részére. A kisvárosban üdítő újdonságként hat a hír, miszerint egy antik bútorokat árusító boltban igazi műkincs-ritkaságokat is lehet majd kapni. Amit viszont nem tudnak, az az, hogy Straker a baljóslatú Marsten házat is kibérli, jó pár hatalmas ládát szállítatva oda az éj leple alatt. Időközben felnyársalnak egy kutyát a közeli temető vaskerítésére, majd röviddel ezután elveszik egy Ralphie nevű gyerek a közeli erdőben.

A kutatócsapat nem találja meg a gyereket, annak ellenére sem, hogy nem igazán nagy a terület, ám pár nap múlva ágynak esik az eltűnt gyerek testvére Daniel. Vérszegénység diagnózisával kerül kórházba, majd néhány nap múlva meghal. A város rettegni kezd. Mears az, aki gyanút fog, hogy valami nagyon rossz dolog van kialakulóban, ám mégsem ő az, aki elsőnek tapasztalja meg a gonosz igazi arcát, hanem egy Matt Burke nevű tanár. Az egyik éjjel a nemrég elhúnyt városi sírásót találja háza egyik ágyában, s ki tudja mivé fajulna a találkozás, de Matt ellenáll és így megmenekül.

Mire Mears, Matt még pár helybéli egymásra találnak, hogy megkezdjék harcukat a gonosz ellen, aki a Marsten házba fészkelte be magát, már késő. A város lakóinak jó része már sötét helyekre húzódva várja a napnyugtát, a vadászat idejét. Ben Mears segítői egyre fogynak, míg már csak ketten néznek farkasszemet a vámpírral, aki Salem’s Lot vérét szívja…

A könyvből tévéfilm is készült 1979-ben, Salem’s Lot címen, majd 1987-ben elkészült a moziváltozat is. A sort jelenleg a 2004-es tévés verzió zárja, és ha valaki nem tud választani, akkor ez utóbbit nézze meg, a korábbiak nem sikerültek igazán.

A szerző életrajza
 
Kapcsolódó írások:

Ezüst pisztolygolyók (DVD)
A remény rabjai (DVD)
A halálsoron (DVD)
Lisa Rogak: Kísértetszív. Stephen King élete

Magyar Stephen King HQ