Vad banda (DVD)

Kiadó: Fórum Home Entertainment, Warner Bros. Pictures
Kiadás éve: 1969, 2006
Szereplők: Ben Johnson, Edmont O'Brien, Ernst Borgnine, Jaime Sanchez, Robert Ryan, Warren Oates, William Holden
Kategória: western
Eredeti cím: The Wild Bunch
Színes amerikai western
Hossz: 139 perc
Operatőr: Lucien Ballard
Forgatókönyvíró: Walon Green, Roy N. Sickner és Sam Peckinpah
Zene: Jerry Fielding és Ross Hastings
Rendező: Sam Peckinpah

Ha a Dire Straits életművét és fejlődését zsákutcában történő előrehaladásnak fogjuk fel (miként azt Varga Bálint írja ajánlójában), akkor a western filmek között hasonlóképpen zsákutcának számít Sam Peckinpah 1969-ben készült mozija. Az erőszakos jelenetek ábrázolásában olyan tökélyre jutott, amit egyszerűen nem lehet felülmúlni.

A másik, és a műfaj szempontjából sokkal tragikusabb fejlemény, hogy a Vad banda magának a műfajnak a végét jelenti, hiszen időben eljut a vadnyugati hőskorszak utánig. A századforduló körül már nincsenek végtelen szabad mezők, a természet átalakítása farmok és városok, vasutak és bányák révén megfordíthatatlanul elkezdődött, hogy a huszas-harmincas évek porviharaiban érje el negatív csúcspontját.
Az indián őslakosok már régen nem gondolnak ellenállásra, a bölényekkel együtt szinte teljesen eltűntek a színről, hogy csak a század második felében, a polgári mozgalmak égisze alatt térjenek vissza.

Ebben a civilizálódó, a tőke és az állam felügyelete alatt gyarapodó országban már nincs helye a hősöknek. A filmvásznon ez a folyamat a Hét mesterlövészben (1960) kezdődött el, de ott még volt valami laza kapcsolat a kiválasztottak kicsiny csapata és a megmentésre szoruló lakosság között – sőt, a befejezés még megadta a letelepedés és a beilleszkedés lehetőségét a fegyveresek számára.
Ez a momentum egyébiránt a Vad bandában is megvan, de kiüresedve, eredeti jelentősége nélkül.

A westerfilm kimúlását azért is köthetjük Peckinpah nevéhez, mert szemben a műfaj meghatározó alapjaival, a törvényen kívüliekben találja meg azokat az embereket, akiket még nem rontott meg ez a „szép új világ”. Barátság és kitartás, lojalitás és messzemenő profizmus jellemzi őket – ez a Vad banda.
Azonban ezeknek az értékeknek a megléte önmagában kevés, az a tény, mely szerint a hétköznapi társadalomból mindezek hiányoznak (legalábbis nézőként nem kapunk egyetlen erre utaló jelet sem), sőt, már csak azok között lelhető fel, akik szemben állnak a közösséggel jelzi, valami visszafordíthatatlan történt.

Mindez olyan folytatást sejtet, ami messze esik a western eredeti célkitűzésétől (illetve amit végül megvalósított), sokkal inkább az urbánus környezetben formálódó, annak kulturális és mentális hatásait megszenvedő filmművészet hatáskörébe tartozik.

A helyzet véglegességét erősítette a nagy stúdiók gyártási politikájának változása, aminek köszönhetően nem csak az elkészült westernek darabszámát csökkentik, hanem a nagy öregek visszavonulásával olyan ifjú titánok kapnak lehetőséget, akik kosztümös akciófilmjeikkel nem képesek megidézni a western szellemiségét, és olyan filmet készíteni, ami a Hatosfogathoz, a Délidőhöz, vagy akár a Rio Bravóhoz mérhető lenne (tisztelet az elenyésző kivételnek).

Az utolsó westernfilmek egyikeként a Vad banda egyszerre próbálja meg semlegesíteni a Leone munkássága után jelentkező hihetetlen mérvű minőségromlást eredményező spagettiwestern áradatot, és egyúttal visszaállítani a hőskor eszmeiségét – miközben éppen arról beszél, milyenné vált a vadnyugat a küzdelmes évtizedek után.

Míg a Délidő című filmben a törvény szolgálatában keressük és kapjuk meg a választ, Peckinpah az ellenkező oldalon kutat. Hadleyville koros sheriffje, Will Kane még a lakosság közül próbál segítőket verbuválni, a vad banda tagjainak eszükbe sem jut ilyesmi, teljesen önellátóak, mint a csoportmunkát, mint pedig a társas kapcsolatokat illetően (a testi szükségleteiket kielégítő hölgyeket, parasztokat és kocsmákat legalább annyira személytelenül veszik igénybe, mint ahogy a városi ember a tömegközlekedést).

Ezt a sarkított helyzetet Peckinpah még szerepcserével is megfejeli, hiszen a „gonoszak” sokkal tiszteletreméltóbb erkölcsi normákkal rendelkeznek, mint a „jók”. Az erőszak alkalmazása közös mindkét oldalban, legfeljebb a megszokott szerepek felcserélődésén szörnyülködhetünk, hiszen a törvényt elvileg oltalmazó fejvadászok sokkal gátlástalanabbul nyúlnak a fegyvereikhez, mint az üldözött banditák.
Alkalmi vezetőjük „tisztasága” is csak az ellentéteket erősíti fel, hiszen a néhai rablóból csupán kényszer hatására lett pandúr.

A helyzet reménytelenségét a korosodó szereplők (Holden, Borgnine) is jelképezik, hiszen saját érdekükben fognak fegyvert, kimondottan a közösség kárára, ráadásul haláluk ugyanolyan értelmetlen, miként az általunk ismert életük.
Az ő középpontba állításuk – miközben a másik oldalon nincs hozzájuk fogható markáns személyiség – adja az igazi keserűségét a filmnek, s ezt még a látványos lövöldözések, mesterien fényképzett haláltáncok sem tudják feledtetni.
Egy korszak dicstelen elmúlását látjuk, s a jövőre nézve egyetlen biztató képkockát sem kapunk.

Mindezen tudatosan használt elemeknek köszönhetően olyan film született, ami kielégíti a néző mozgalmas cselekmény és erőszak iránti látens vágyát, miközben a fényképezés megteremti a valóság látszatát.
Ennyire mocskos szereplők, kopár tájak, ugyan már korábban is feltűntek a filmvásznon, de Ballard ha lehet, mindezt a végletekig viszi, ennél jobban már csak korabeli dokumentumfilmekkel lehetne riogatni a nagyérdeműt.

Összegzésként csupán annyit: az évtizedeken át zajló deheroizálás eredményeként nem maradt esély a hajdan dicső korszak felélesztésére. A nézők képtelenek lennének komolyan venni minden olyan próbálkozást, ami az aranykor filmjeinek szellemiségében fogant, míg a napjainkra jellemző, a fekete és a fehér helyett szürkét használó mozik pedig alapban teszik hiteltelenné a westernt.

Ez a feladat még Peckinpah számára is túl nehéznek bizonyult, későbbi filmjeivel meg sem közelíti a Vad banda színvonalát, azok (véleményem szerint) inkább számítanak kosztümös valamiknek (talán a Délután puskalövéseket leszámítva), mintsem vérbeli westernek. Így aztán ez a műve megmaradt egyedi remekműnek, olyannak, amit nem csak a műfaj szerelmeseinek illik látniuk.

A magyar DVD-kiadás extrái:
Audiokommentár - Nick Redman, Paul Seydor, Garner Simmons és David Weddle Peckinpah-életrajzírók, ill. dokumentumfilm
Sam Peckinpah-filmek előzetesgalériája
Sosem látott kimaradt jelenetek
Sam Peckinpah Nyugata: Egy hollywoodi lázadó öröksége (dokumentumfilm)
Oscar-díj-jelölés - Vad banda: Montázsalbum (dokumentumfilm)
Sam Peckinpah, Mexikó és a Vad banda - Nick Redman dokumentumfilmje

A magyar DVD-kiadás technikai adatai:
Hang: magyar (Stereo), angol (DD 5.1), német (Mono), spanyol (Mono)
Felirat: magyar, angol, cseh, dán, finn, német, görög, norvég, lengyel, portugál, spanyol, svéd, angol
Kép: 16:9

Galgóczi Tamás