Főkép

A Les Discrets budapesti koncertje előtt lehetőségünk nyílt végighallgatni a zenekar új, Prédateurs című albumát (ami a tervek szerint idén tavasszal jelenik meg), majd pár kérdést is feltehettünk a banda kreatív agyának és frontemberének, Fursy Teyssiernek. Szó esett a hatásairól, kedvenc zenekarairól, művészetről, a télről, állatokról, és az ember és a természet sokszor konfliktusokkal teli kapcsolatáról.

 

Hogy megy eddig a turné?

 

Nagyon jól. Megjártuk Olaszországot, Németországot és Szlovákiát... Eddig minden nagyon jól megy, nagyon jó érzés, hogy végre a saját zenémet játszhatom. És persze az, hogy mi vagyunk a főbanda, azt is jelenti, hogy elég időnk van, hogy azt játsszuk, amit szeretnénk, és nem kell rohannunk sehová. Ráadásul azonnali visszajelzést is kapunk azoktól az emberektől, akiket érdekel a zenénk, ez pedig nagyon király.

 

Természetesen ezek a téli időjárási körülmények nem éppen ideálisak a vezetéshez, de mi a helyzet a zenéléssel? Inspirálóan hat a téli környezet?

 

Igen, teljesen. Például ma, miközben autóztunk, láttunk egy csapat varjút, amink átrepültek a kocsi felett. Teljesen készen lettem tőle, mivel ez az első album első dalának is ez a címe: a varjúsereg. Mindannyiunkat felvillanyozott a látvány. Szóval igen, sokkal könnyebb így hangulatba kerülni. Nem szeretném, ha nyáron kellene játszanunk, amikor nagy a forróság. Nem igazán szeretem a hideget, de ez a hangulat tényleg nagyon illik a zenéhez, amit játszom.

 

De nem csak a zenélésben inspirál az idő, hanem abban is, hogy útközben rajzolj, nem igaz?

 

Igen... Nos, turné közben nagyon sokat utazunk, és nagyon sokat autózunk, nagyjából 5-6 órát egy nap, én pedig nem szeretek csak úgy ücsörögni és várni.

 

És mi az oka annak, hogy nekünk viszont ilyen sokat kellett várnunk az új albumra? Az Ariettes oubliées... ugyanis 2012-ben jött ki, most pedig 2017 van, ami, akárhogy is nézem, öt év kihagyást jelent.

 

Ennek az az oka, hogy amikor elkezdtem dolgozni az új albumon, olyan dalokat írtam, amik nem voltak elég érdekesek a számomra... Nem voltak rossz dalok, de túlságosan hasonlítottak a korábbiakra, én pedig művészként nem szeretem ugyanazt csinálni mindig újra és újra. Tehát egy kicsit csalódott voltam, és elhatároztam, hogy egy időre pihentetem a zenélést. A végén pedig majdnem négy évembe telt, mire befejeztem az albumot. Teljesen új oldalról közelítettem meg a komponálást, és másként írtam meg a különböző témákat is. Mintegy 40 dalból választottam ki a legjobbakat, ezért volt ilyen hosszadalmas a folyamat. A felvételeket 2015 áprilisában fejeztem be, aztán 2016 áprilisában kezdtem meg a keverést, hogy aztán 2017 áprilisában megjelenhessen az album. Így három évet várt az anyag. Részben tehát a beosztásom miatt kellett ennyit várni, másrészt viszont azért, mert nekem is szükségem volt egy kis időre.

 

A Prédateurst hallgatva a zene stílusa némileg különbözik a korábbi albumokon hallhatótól. Ez az irányváltás tudatos volt, vagy természetesen jött? Ha a korábbi lemezeket hallgatom, azokon egy jól körülírható melankolikus, de azért alapvetően meleg hangulat uralkodik, míg az új lemez inkább hűvösebb, ridegebb. Van egy kis mechanikus, majdnem indusztriálos íz benne.

 

Nem volt tudatos a váltás, de igen, egyetértek, tényleg sokkal hűvösebb, urbánusabb lett a hangulat. Akár a második Amosoeurs album is lehetett volna belőle, mert megvan benne a ridegség, és ez a nyers, monolitikus érzés. De nem, a váltás egyáltalán nem volt tudatos. Sokkal inkább annak az eredménye volt, hogy nem voltam egy hullámhosszon a zenékkel, amiket írtam. Emiatt létrehoztam egy projektet, hogy elszakadjak egy időre a Les Discrets-től, és hogy korlátok nélkül alkothassak új zenét. Anélkül, hogy akár az újságíróknak, akár a rajongóknak vagy a kiadónak meg kéne felelnem. Ez hatalmas nyomást jelentett a számomra, de végül létrehoztam ezt a mellékprojektet, ahol tényleg szabadon olyan zenét írhattam, amilyet akartam. Végül azonban, amikor már majdnem kész volt az anyag, rájöttem, hogy ez lesz a Les Discrets harmadik albuma.

 

Számomra nagyon érdekes, hogy sokszor úgy érzem, a Les Discrets és az Alcest tette le az alapjait annak a shoegaze-metal műfajnak, amit aztán később olyan sokan beépítettek a hangzásukba. Főleg olyan népszerű amerikai bandákra gondolok, mint a Deafheaven és a Lithurgy. Nem gondolod, hogy nagy hatással voltatok egy olyan szcénára, amit végül teljesen magatok mögött hagytatok (mivel a Les Discrets zenéje már távolról sem nevezhető metalnak)?

 

Nem tudom, nem hiszem, hogy valaha is elgondolkodtam volna ezen. Lehet, hogy csak a kor amiben élünk hatott mindannyiunkra, hogy aztán az élmények mind hasonlóan csapódjanak le bennünk. Nem nagyon tudom elképzelni, hogy hatással lettünk volna ezekre a zenekarokra, de ha így volt, az nagyon király. Valóban, mi elhagytuk a metalt, mert úgy éreztem, tovább kell lépnünk. De ha az ember az indie-s ritmusok és a szellősebb hangvétel mögé tud nézni, rájöhet, hogy ugyanezeket a dallamokat hallhatja a metal bandáknál is, csak több torzítással és keményebb dobolással. Talán a következő albumon majd vegyítjük ezt a két stílust... egy kicsit több torzítás, mivel a Prédateurs egy nagyon nyugodt album. Nincsenek hajrázós dalok: a tempó sosem megy 110 BPM fölé, tehát az egész lemez elég lassú.

 

A vizuális elemek mindig fontos részét képezték a Les Discrets-nek. Igaz ez az új album esetében is?

 

Nos, amikor elkezdtem ezt az új projektet, amiről korábban beszéltem, szerettem volna, ha minden teher lekerül rólam, így rajzolni sem akartam, mert korábban túl sok rajzot készítettem a zenékhez, amiket írtam, és most valaki másnak a munkáját szerettem volna felhasználni. Aztán rátaláltam Chris Frielre, aki egy brit fotós, és első látásra beleszerettem a képeibe. Annyira megfogott a munkája, hogy elhatároztam, kizárólag az ő műveit fogom felhasználni az új lemezhez. Tehát felhasználtam a fotóit... amik mintha impresszionista festmények lennének... és végül az ő munkája határozta meg az új album esztétikai irányvonalát. A zenét, az érzelmi világot, és persze a lemezekhez készült borítókat és kísérő füzeteket is.

 

És volt még más is, ami ilyen nagy hatást gyakorolt az új lemezre?

 

Igen, a lemez a jelenlegi gondolatvilágom leképezése, összegzése... vagyis inkább talán valami nagyobbnak a kezdete. A jelenlegi álláspontom a világról, és az emberiség természettel és az állatvilággal való kapcsolatáról, meg arról, ahogy egymással bánunk. Az album koncepciója az, hogy az emberek elvesztették a kapcsolatukat a természettel, a gyökereikkel és az állatvilággal. A lemez ezen kívül egyfajta szerelmi kiáltvány a természethez és a természet királyaihoz, akik bizony nem az emberek.

 

Ahogy hallgattuk az albumot, felötlött bennem, hogy milyen jó remix-alapanyag válhatna belőle. Az EP-n már volt egy remix a Dälektől, ami szerintem nagyon jól sikerült. Vannak esetleg tervek további remixek kiadására?

 

Nem is tudom. Egyetértek, tényleg jó alapanyag a lemez, mert nagyon sok egyszerű témából áll, és rengeteg tér van a dalokban, amikkel jól el lehetne játszani. Jelenleg nincsenek tervben további remixek. de nem rossz az ötlet.

 

 

És hogy egy kicsit a jövőről is beszéljünk: mik a nyári tervek a Les Discrets számára?

 

Nyárra nincs sok tervünk. Játszunk majd megint a Roadburnön, mert az egy nagyon király fesztivál, de amúgy nem igazán vagyok híve az ilyen óriás fesztiváloknak. Jobban szeretem a kis klubbulikat, mert ott tényleg van kapcsolat a közönséggel. Amikor egy nagy fesztiválszínpadon játszol nyolc vagy tízezer ember előtt, nem látsz arcokat, sem reakciókat, csak egyedül állsz fenn a színpadon a tűző napsütésben. Ezt én nem szeretem. Nem a megélhetésért zenélek, és a hírnév sem érdekel, a fesztiválok pedig főleg erről szólnak: hogy az ember ismert legyen és minél több cuccot adjon el. Persze biztos meg tudnánk változtatni a setlistet úgy, hogy több gyors dal legyen benne, ami jobban megfelelne egy fesztiválra, de én nem ezt az utat szeretném járni. Lehet, hogy lesz pár fellépés, de nincs tervben semmi. Szeptemberben Brazíliába megyünk, és megpróbálunk összehozni egy turnét az Egyesült Királyságba is, de összességében én tényleg a klubbulikat szeretem. Ez egy teljesen másfajta módja a zenélésnek.

 

2016-ban láttál bármilyen olyan filmet vagy kiállítást, vagy olvastál olyan könyvet, ami igazán nagy hatással volt rád?

 

Nos, nem igazán művészettel kapcsolatos az élmény, inkább tudományos, de eljutottam végre a Londoni Természettudományi Múzeumba, és teljesen kész voltam tőle. Lenyűgöző és gyönyörű múzeum. És nagyon illett az album témájához is. Mikor az ember tudja, hogy 15 éven belül a most létező fajok 40 százaléka ki fog halni, akkor érti meg igazán, miért olyan fontosak ezek a múzeumok, és hogy miért vagyunk mindannyian ragadozók. Mert ezek az állatok nem az elefántok vagy a legyek miatt tűnnek el és halnak ki... hanem miattunk. Mindannyian pusztító ragadozók vagyunk.

 

És végül: ha egy lakatlan szigetre kerülnél, mi lenne az a három dal vagy lemez, vagy zenekari diszkográfia, amit biztos magaddal vinnél?

 

Nos, az első a Misery is a Butterfly lenne a Blonde Redheadtől, akik az egyik örök kedvenc zenekarom. Nagyon nagy hatással voltak a zenémre és az új albumra is. Aztán... lehet köztük egy film is? Ha igen, akkor az biztos, hogy a Gyűrűk Ura lenne, mivel ez a film arról szól, hogy az ember nem érheti el a céljait egyedül. Csak a barátai és a beléjük vetett bizalom által érhet célt, nekem pedig nagyon tetszik ez az elgondolás. És még egy album... talán valami a Pink Floydtól, a későbbi korszakukból. Majdnem az összes Pink Floyd albumot szeretem, de a koraiakat annyira nem. Imádom az Animalst és a Wish You Were Here-t, ezek fantasztikusak.