Interjú Ruud Jolie-val, a Within Temptation gitárosával – 2008. január 18.

Rettenetesen sokat kellett várni rá, hogy végre eljussatok hozzánk, Magyarországra. Most viszont fél éven belül másodszor is koncertet adtok itt. Mi ennek az oka?

Az ok, hogy annyira tetszett itt nekünk. Játszottunk a Sziget Fesztiválon, ami nagyszerűen sikerült, most pedig megkértek minket, hogy lépjünk fel ma este. Szerencsére össze tudtunk hozni még néhány fellépést, és úgy döntöttünk, hogy szervezünk egy kisebb európai turnét. Olaszországban és Németországban kezdtünk, majd Horvátország és Lengyelország következett. Tegnap este a cseheknél léptünk fel. Ma Magyarország jön, holnap Szlovénia. Mindig könnyebb dolgunk van, ha több dolgot össze tudunk kötni.

Ez előtt a koncertkörút előtt ugye Észak-Amerikában turnéztatok? Éreztél különbséget az ottani és az európai közönség reakciói között?

Nem is tudom. Nekem személy szerint legalábbis nehéz eldönteni, mi tüzeli fel az embereket. Maguk az emberek, vagy a puszta tény, hogy először járunk arrafelé. Mindig óriási a különbség, ha már jártunk egy adott országban, vagy ha először koncertezünk ott, hiszen az ottaniak évek óta, akár egy évtizede is vártak ránk, szóval képzelheted, hogy ilyenkor valóban nagyon izgatottak.
Viszont Németországban vagy Finnországban, habár még mindig átjön valamennyire a lelkesedés, mégis érződik, hogy már ötödik vagy hatodik alkalommal láthatnak minket. Ezért nem tudom, hogy Amerika miatt volt más, vagy a puszta tény miatt, hogy először jártunk arrafelé.

Budapestről milyen emlékeket őrzöl? A Szigetes fellépés ugyebár első alkalomnak számított.

Elképesztő érzés volt. Nagyszerű volt a közönség. Viszonylag korán megérkeztünk a helyszínre, és aznap két bandát is megnéztem. A hatalmas csarnokban jószerével alig lézengtek az emberek, és kissé megijedtem, hogy a mi koncertünkre sem jönnek el. Szerencsére azonban, mire belekezdtünk, már lépni sem lehetett, annyira zsúfolt lett a terem. És ennek igazán örültünk.

Gondolod, hogy a népszerűségeteket növelte, hogy az utóbbi két albumotok durvábban, keményebben szól, mint a korábbiak?

Attól olyan csodálatos a zene, hogy sosem lehet tudni, mitől indulnak be az emberek. Miért kedvelnek meg. A munkamódszerünk olyan volt, hogy kicsiben kezdtünk. Eleinte csak Belgiumban és Hollandiában léptünk fel, aztán jött Németország, aztán Franciaország. Mint amikor követ dobunk a vízbe és szétterjednek a hullámok.
Amerikában is feltették ugyanezt a kérdést, hogy miért telt ilyen sok időbe, hogy eljussunk oda. Aztán errefelé, Európa keleti részében is. Azt hiszem, egyszerűen így alakult. Ezen kívül olyan sokat turnéztunk Európa középső részében, és albumokat írni is olyan hosszú időbe telik, hogy egyszerűen nem jutottunk el ezekre a helyekre.
De hogy miért lettünk ennyire népszerűek az elmúlt egy-két évben, arról fogalmam sincs.

Lehet, hogy az új kiadó miatt?

Igen, a Roadrunner sokat tesz értünk Amerikában, sőt, Japánban is. És az internet is segített az utóbbi időben, még ha évek óta létezik is. A személyes MySpace-oldalamon látom, hogy mindenfelől érdeklődnek irántunk az emberek. Néha fogalmam sincs, hogyan találnak meg. Persze nyilván rajongók. De még ha a világ a lélekszámát tekintve nem is lett kisebb, az internetnek köszönhetően egészen kicsivé vált.

Ha összehasonlítjuk, mondjuk, az Entert a Heart Of Everythinggel, hatalmas különbséget tapasztalunk. Ez természetes folyamat következménye volt?

Igen. Nem ülünk be egy irodába, hogy kiötöljük, milyen irányban mozduljunk el zeneileg, milyenek legyenek a következő albumok. Az Enter alapvetően különbözik a Heart Of Everythingtől, viszont közben nagyjából tizenegy év telt el. Egy egész évtized. És mi is idősebbek lettünk.
Természetesen sosem próbálunk utánozni más együtteseket, de amikor másokat hallgatunk, nyilván hatnak ránk. Minden változik körülöttünk, és mi is mind változunk. Ezen kívül nem olyan zenekar vagyunk, akik szívesen ismétlik önmagukat. Szóval már most tudom, bár még egyetlen dal sem készült el az új albumhoz, hogy az új lemez teljesen más lesz, mint a Heart Of Everything.
Elsősorban azért, mert nem szeretnénk még egy The Heart Of Eevrythinggel előállni. Szóval egészen más lesz.

És mikor fogtok hozzá az új albumhoz?

Már felmerültek ötletek, de sokat turnézunk, és még sok koncertet tervezünk, elsősorban odahaza. Mindenesetre alkalomadtán megírunk egy-pár számot.

Tehát a turnék idején nem írtok új dalokat?

Nem. Soha. Amikor magamnak írok számokat, minden turnéra megpróbálok annyi mindent felvenni, amennyit tudok, aztán utazás közben megvágom az anyagot, mert ehhez nem szükséges különösebb kreativitás.
Nyilván csak a magam nevében beszélhetek, de nekem nyugalomra van szükségem, ha alkotni akarok. Képzeld el, hogyan lehetne dalokat szerezni ilyen zajban, mint amilyen most vesz körül bennünket. Ezért mindent otthon veszek fel, a turnék alatt pedig csak alakítok rajta.

Mesélnél egy keveset arról, személy szerint rád kik hatottak?

Mindenekelőtt az Iron Maiden. Annak idején, úgy húsz évvel ezelőtt, még billentyűs hangszereken játszottam, aztán az egyik barátom adott egy videót. Az Iron Maiden egyik koncertfelvételét. Megnéztem és úgy döntöttem, hogy mostantól gitározni akarok. A szüleim persze úgy reagáltak, hogy: „Na és legközelebb min akarsz játszani? Dobon? Gitárról ne is álmodozzál!” De mindig félretettem a pénzemet, és vettem magamnak egy gitárt. Ezen kívül, nem is tudom. Olyan bandák hatottak rám, mint például az Anthrax. Aztán úgy döntöttem, hogy profi leszek, és elkezdtem jazz gitárt tanulni. Szóval olyan gitárosokat hallgattam, mint Pat Metheny és Bill Frisell. Ilyen fazonokat.
Ezen kívül gyerekként country zenén nőttem fel, így rengeteg countryt hallgatok a szabadidőmben, ha nagyritkán akad. Aztán van egy saját projektem, a For All We Know. Amint említettem, rengeteg countryt hallgatok, szóval erősen akusztikus lemezt akarok készíteni, de ennek ellenére rock album, metál album lesz.
Nagyon szeretem az Opethet, a Pain Of Salvationt, a Porcupine Tree-t, a Blackfieldet. A country zenekarok közül a Nickelcreeket. Mindenféle zenéket.

És ha már jazzt tanultál, nem hiányzik az improvizáció? Hogy virtuózként mutathasd meg magad?

Nem, mivel nem vagyok virtuóz. Régebben talán az voltam. A Heart of Everythingen már három gitárszólót hallani, míg a Silent Force-on csak egy volt. Már amennyiben azt a kiállást az „It’s The Fear”-ben szólónak tekinthetjük. Már az is nagyon jó érzés volt számomra, hogy végre tekerhetek egy keveset a színpadon.
A bandában mindannyian úgy gondoljuk, hogy a szólónak valami különlegesnek kell lennie egy dalban. És nem akarunk öncélúan szólókat pakolni a számokba, csak azért, hogy legyen bennük. Mert ez szerintem értelmetlen. Valamit hozzá kell tenniük a számhoz. És abban a két esetben, az „Our Solemn Hour”-ban és a „Truth Beneath The Rose”-ban, meg a „Heart Of Everything” rövid kiállásában a szóló hozzátett valamit a dalokhoz.
Feljátszottam még egy szólót az „All I Need”-hez, de nem igazán illett bele. Túlságosan a nyolcvanas éveket idézte. Ezért kihagytuk. És egy csellószólót raktunk be helyette.
Nem nagyon érdekel a dolog. Ha a szóló nem működik, akkor nem erőltetem. Többek között ez az egyik oka, hogy belefogtam a saját projektembe. Hogy másféle zenét is játszhassak.

A veletek egy stílusba sorolható bandákat gyakran hallgatod?

Természetesen meghallgattam az albumaikat. De a magam szórakoztatására nem hallgatok ilyeneket. Túlságosan emlékeztetnek saját magunkra. [Nevet.] Dehogy. Ez nyilván nem igaz. Az Evanescence első albumát egészen jónak találtam. Nightwisht viszont soha nem hallgatok, mert nem szeretem Tarja hangját. Nem kedvelem az ilyen operaénekesi stílust. De nehogy félreérts, nagyszerű banda, szimpatikus emberek, csak nekem nem a kedvenceim.
Az egyik olyan banda, akit viszont szívesen hallgatok, a Paradise Lost. Egyáltalán nem hasonlítanak ránk, mégis komolyan hatottak ránk a kezdetekkor. De a saját stílusunkban nem sok mindent hallgatok.

Mi viszont hamarosan benneteket hallhatunk. Köszönöm az interjút.