Főkép

Mitől válnak a hangszeres hangok zenévé? Mitől függ, hogy egy felkészült muzsikus hat-e, és valami olyasmit hoz-e létre, ami egy szerves egésszé áll össze egy adott zenei formációban? Ezekre az alapvető kérdésekre nincsenek végső válaszok, de általában véve könnyebben kapunk jó megoldásokat, ha egy-egy album fő szervezőerejében keressük a kulcsot. A feltett kérdésekben ezért a mit kire, vagy inkább a kitől kérdőszóra érdemes cserélnünk. Egy egész műfaj viszonylag jól feltérképezhető akkor, ha az ízlésünknek legmegfelelőbb hősünk sok mindenkivel működik együtt, mert így apránként egyre több előadóművészt ismerhetünk meg.

 

Én Andy Sheppardot voltaképpen ezért hallottam már egyszer élőben, nagyon rég, még 2003-ban, Ravennában. Történt ugyanis, hogy azon a nyáron kedvenc művészem, Pat Metheny egy egészen termékeny „Artist in Residence” sorozatot tartott Európában, amelyeknek a lényege az volt, hogy minden országban, ahova ellátogatott, a helyi nagyságokkal közösen adott koncerteket – persze néhány kivételtől eltekintve, így kerülhetett a brit Sheppard is színpadra. Ravennában három estén át jöttek a jobbnál jobb koncertek: július 21-én szólóban és trióban lépett fel Metheny (Paolino Dalla Porta és Massimo Manzi társaságában), július 22-én három duó előadást tartott Andy Shepparddal, Rita Marcotullival és Han Benninkkel, amelyeket követően még együtt is játszottak majdnem egy órát; és végül július 23-án adott egy duó koncertet Enrico Ravával, majd azt követően Rava zenekarával. Mindezt egy régi operában, pont egy olyan gyönyörű helyen, mint amelyeket a filmekben lát az ember, a Teatro Alighieriben.

 

Sheppard nem volt olyan óriási hatással rám, mint mondjuk Michael Brecker, aki a kétezres évek elején és azt megelőzően a legkedvesebb szaxofonos volt számomra – egy londoni kápolnában adott szóló koncertjének emlékétől még ma is libabőrös leszek –, de a háttérben mindig tudtam Sheppard projektjeiről, még ha nagyon nem is érdeklődtem irántuk. Most is egy gitáros hozta őt ismét közel, az új korongon közreműködő norvég Eivind Aarset. Őt teljesen véletlenül, egy Dhafer Youssef koncerten hallottam először, amire csak kíváncsiságból mentem el, és remek muzsikát hallottam. Ennyi élmény után nagyon érdekelt, hogy mi történik Sheppard és Aarset között, főként, hogy Aarset egy társszerzői albumán is nagyszerű muzsikát produkál.

 

Talán nem nehéz kitalálni, hogy ha csalatkoztam volna, nem ajánlanám ezt a remekül sikerült albumot, amely minden hallgatásnál egy olyan lehetőség illúzióját nyitja fel, hogy magunk is mintegy belehelyezkedhetünk a zene narratívájába. Rendkívül kifinomult, organikus, egységes játék, semmi öncélú absztrakció, csak a szépség és dráma minőségeinek feszültsége, tele élettel, hatalmas terekkel és levegővel. A legnagyobbak zenei játéka, ami nem valamilyen ködös elvontságba mered, hanem finom formát ölt egy sajátos zenei nyelven. Fontos, figyelemreméltó kaland.

 

Előadók:

Andy Sheppard – tenor and szoprán szaxofon

Eivind Aarset – gitár

Michel Benita – bőgő

Sebastian Rochford – dob

 

Elhangzó szerzemények:

1) And a Day...

2) Thirteen

3) Romaria

4) Pop

5) They Came from the North

6) With Every Flower That Falls

7) All Becomes Again

8) Forever....