Főkép

Mitől jó egy zenei értelmezés? Mi a jó interpretáció legfőbb kritériuma? A válasz ezekre a kérdésekre éppen annyira összetett, mint amilyen egyszerűen feltehetők ezek a csak látszólag egyszerű kérdések. Annyiban fontosak, hogy nincsen előadóművészet értelmezés nélkül, annyiban pedig, ha nem is rossznak, de legalábbis aporetikusnak tűnhetnek, hogy képtelenség a jó zenei értelmezés pontos kritériumait meghatározni. Ha egy zeneszerző el is látja az előadásra vonatkozó pontos utasításokkal a lejegyzett muzsikát, ahogyan az irodalomban, úgy a zenében a szerzői intenció már-már szitokszó. Ahogyan az írói én jól különválasztható az író történeti énjétől, és az előzőből nem rekonstruálható az utóbbi, úgy a zeneművek esetében sem következik feltétlen a zeneszerzői instrukciókból a zeneszerzői intenció. De miért is nem?

 

Mert képtelenség az autentikusan historikus értelmezés, hiszen egyrészt historikus hangszereket feltételez, másrészt a kor befogadóját. Az előbbi megoldható, bár kevés mai zongorista merészkedik fortepianón játszani a már végletekig unalmas Steinway helyett, az utóbbi viszont nem. Mi következik ebből a zeneszerzői szándékra nézve? Ha nem historikus hangszeren, de az utasítások szerint szólal meg egy darab, akkor legyen bármennyire is hűen követve minden előírás, a felhangzó zene dinamikája még mindig merőben más lesz. De tegyük fel, hogy a historikus hangszer miatt a lehető leghűebben szólal meg a mű. Tegyük fel még azt is, hogy a kortárs hallgatóság hiánya nem akadály. De vajon tényleg nem az-e, amikor a mai előadóművész maga is képtelenség, hogy a zeneszerző kortársának perspektívájából értse az instrukciókat, hacsak nem egy kortárs zeneszerzőről van szó?

 

Beethoven klasszikus zeneszerző volt, és – mint minden régizene értelmezésénél – voltaképpen az alapvető kérdés az, hogy hogyan lehet kizárni az évszázadnyi távolságokból adódóan szükségszerűen eltérő percepcióját a megkomponált muzsikának? Talán dialógusba kell kerülni a zene belső struktúrájából fakadó zeneszerzői énnel, amely viszony a mű egy mélyebb megértését teszi lehetővé a muzsikus számára. Mi, hallgatók pedig csak egy limitált perspektívából ítélhetjük meg, hogy vajon az előadóművésznek ez mennyire sikerült, hogy eldönthessük a saját percepcióink szerint, hogy egy előadás kellően érett-e, vagy csak átfolyik a zene az előadóművész virtuozitásán.

 

Az én saját, szűkös megítélésem szerint Evgeny Kissin, frissen kiadott Beethoven szonáta értelmezésein, ami tíz évnyi koncertválogatás becses eredménye, ez utóbbi történik csak, időnként még ennél is rosszabb. Maestro Kissin korunk egyik rendkívüli prodigy-je volt, akinek Chopin és Schumann értelmezései tényleg egyedülállók, és számos más zeneszerzőt játszott el a legfényesebb kristálynál is ragyogóbban. Még ezt a Beethoven albumot is szerethetőnek tartanánk, ha csak annyiról lenne szó, hogy egy romantikus olvasatát kapjuk Beethovennek, mint mondjuk a 32 variáció során.

 

 

De amit a cisz-moll szonáta harmadik tételével (Op. 27, az ún. Holdfény-szonáta) művel Kissin, az olyan képet vet fel bennünk róla, ha megengedik nekünk a szarkazmust, mintha féktelen dühvel trancsírozná fel őrjöngése közben a kottalapokat egy vasvillával, miközben egy, a nyakába akasztott zongorával rohangálna, frakkban, de gatya nélkül egyszerre játszaná mentális állapotának megfelelő tempóban a „Presto agitato”-t, és üvöltené, hogy nálam gyorsabban ezt bizony senki, de senki nem tudja eljátszani a világon. És hogy egy cseppnyi kétség se maradjon efelől, a második korongon még magára is ráver egy kört gyorsaságban. Tényleg sajnáljuk, mert sokáig szerettük Kissint, de ezt váratlanul botrányosnak tartjuk.

 

Előadó:

Evgeny Kissin – zongora

 

Elhangzó szerzemények:

Ludwig van Beethoven:

CD1:

1-4) Piano Sonata No. 3 in C Major, Op. 2, No. 3

5-37) 32 Piano Variations in C Minor

38-40) Piano Sonata No. 14 in C Sharp Minor, Op. 27, No. 2

CD2:

1-3) Piano Sonata No. 23 in F Minor, Op. 57

4-6) Piano Sonata No. 26 in E Flat Minor, Op. 81a

7-8) Piano Sonata No. 32 in C Minor, Op. 111