Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Zenék a nagyvilágból, avagy világzenéről szubjektíven – 92.

2015. november 8-án jelent meg a sorozat első cikke, és az eltelt idő alatt számomra alaposan kitágult a világ, mert a világ zenéje sokkal gazdagabbnak, változatosabbnak bizonyult annál, ahogyan azt előzetesen gondoltam. Rengeteg együttest, előadót, kiadót ismertem meg, már nincs olyan lakott kontinens, amely ne szerepelt volna a rovatban. Külön öröm, hogy nem csak külföldi, hanem hazai lemezek is rendszeresen megfordulnak a lejátszómban, és a minőségre itt sem lehet kifogásunk – nem véletlenül kerülnek fel időről-időre a különféle külföldi sikerlistákra ezek az albumok. A világzenének köszönhetően újra elkezdtem koncertekre járni, és ezen a téren sincs okom panaszra, a Fonó vagy a Várkert Bazár, no meg a Müpa rendre érdekes programokkal kényeztet, nem beszélve a Szigetről (ahová anyagi okok miatt nem jutok el) vagy a többi rendezvényről (amelyekről időhiány miatt maradok le). Végezetül pedig már itt van nekünk a Budapest Ritmo, amely nem egyszeri alkalom volt, hanem évente megrendezésre kerülő világzenei fesztiválnak ígérkezik.

 

Mindezek fényében kíváncsian várom, a következő hónapokban milyen új lemezek, vagy a ládafiából előkerülő régebbi kiadványok nyerik el tetszésemet, és késztetnek meghallgatásra. Kívánok mindenkinek hasonlóan tartalmas szórakozást, felfedezést a Zenék a nagyvilágból, avagy világzenéről szubjektíven sorozattal.

 

 

Aälma Dili: Pour une poignée de dinars (CD)

 

Ez egy váratlan találkozás, hiszen miközben a soron következő heti cikkhez kerestem idei megjelenésű lemezeket, belefutottam a francia Aälma Dili (magyarul a bolond lelke) együttes „Mon amour” című videóklipjébe. Az első megtekintés után – amit még sok követett – tudtam, ezúttal tényleg különlegességre találtam. A négy muzsikusnak már nincs szüksége idegen hatásokra, lévén stílusuk már kiforrott, amit a költészet, a humor és némi cigány melankólia jellemez, kiegészítve franciás életszeretettel, valamint nyitottsággal a nagyvilágra. A klip elsősorban humorával fogott meg (a fordított nemi szerepekre épülő sztori zseniális), és a francia nyelv ebben az esetben csak előnyére vált a produkciónak. Zenéjük valahol a sanzonoknál kezdődik, és ezúttal a Balkán ritmusainál ér véget – vagyis kellőképpen érdekes, eredeti. Kissé meglepő módon nem használnak se fúvós hangszereket, se harmonikát – mégis képesek megteremteni a délszláv hangulatot.

 

Az idei nagylemez, amin ez a nóta szerepel, sokat ígérő címet visel: Pour une poignée de dinars. Vagyis Egy maréknyi dínárért. Amiről nekem azonnal az Egy maréknyi dollárért film jutott az eszembe a westerntrilógiából. Mint kiderült, teljesen jogosan, mert ezúttal nem csak a Balkánon kalandoznak, hanem a vadnyugaton is, ahol szél fújja a port, a helyi Salonban pedig jóféle, táncra csábító muzsikát játszanak a zenészek. Emilio Castiello mandolinja bendzsóként szól, és felvétel előtt biztosan sok westernt néztek, mert az első pár szám simán elférne bármely cowboyos filmben.

 

Aztán persze irányt váltunk, keletre utazunk, és a „Conquêtes” számtól kezdve sorra ismerkedünk az itteni dallamokkal, hangulatokkal. Jobbára ünnepi pillanatokkal, mintha folyamatosan esküvőn, bálban vagy falunapon lennénk, ahol a négytagú zenekar (Emilio Castiello, Clément Oury, Benoit Vincent és Johnny Montreuil) célja a vidámság és a jókedv folyamatos szinten tartása, hogy mindenki önfeledten táncoljon a főtéren. Van itt kóló, flamenco, szerb, görög, albán muzsika – tényleg nem fogták vissza magukat. A legszebb azonban, hogy folyamatosan érződik a francia hatás, ami nemcsak azért van, mert franciául énekelnek, hanem valamit becsempésznek/átadnak a gall életörömből.

 

Kinek ajánlom: balkáni zene találkozik a francia könnyedséggel és némi cigány hatással, hogy aztán hármasban ellenállhatatlan bulizenét alkossanak, ezért főleg vidámságra vágyóknak ajánlom.

2017-ben megjelent album (Vlad Productions)

Az együttes weboldala: http://www.aalmadili.com/

 

 

 

The Rough Guide To The Music Of West Africa (CD)

 

Még mindig szeretem a World Music Network válogatáslemezeit, de annyira, hogy kacérkodom a gondolattal, miszerint a náluk megjelenő, több mint száz éves blues gyűjteményeknek is esélyt kellene adnom, kideríteni milyen lehetett a delta-vidéki blues annak idején. Természetesen a világzenei válogatások nem a múlt század elejének felvételeiből válogatnak, hanem a kortárs, többnyire ebből az évtizedből származó számokat szedte csokorba Phil Stanton.

 

A szeptember végén megjelenő The Rough Guide To The Music Of West Africa című album szerintem a fekete földrész legizgalmasabb régiójával foglalkozik, Mauritániától Kongóig, sivatagtól dzsungelig fülelünk. Különféle népek, hangulatok, hangszerek, stílusok sorjáznak szépen egymás után (erről a koronghoz mellékelt bookletben esik szó), és minden szám mélyén ott lüktet Afrika, a maga egzotikumával, politritmikájával, kórusaival. Világzenéről lévén szó nem csak a hagyományokkal találkozik a hallgató, hanem a napjainkban létező, velünk élő zenével, amelyben idegen hatások is érvényesülnek, de pont ettől szép az egész.

 

Már rögtön az albumindító Nuru Kane szerzemény, az „Afrika” megadja a hangulatot, van ebben poliritmika, kora, úd, gitár – nem csodálom, hogy 2013-ban akkora sikert aratott. A nyugisabb darabokra jó példa Samba Touré blues dala, az „Alabina”, ami nekem picit a sivatagi bluest idézte meg. Daby Balde énekével bűvölt el, a léleksimogató dallam, az ismétlődéseivel szomorúságot, melankóliát áraszt, ez tényleg megérinti az embert. Kedvenceim közé tartozik még Etran Finatawa és az ő sivatagi rockzenéje, amiben minden megvan, ami miatt szeretni lehet ezt a stílust. A Bidjoi Sisters szintén slágerükkel van jelen a lemezen – teljesen megérdemelten –, hiszen a „Chantal” éneke/kórusa van annyira különleges, hogy lecsendesítse a hallgatót. Ez persze csak átmeneti állapot, hiszen az albumzáró Noumoucounda Cissoko ismét felpörgeti a hangulatot, miközben megmutatja, miért tartják a kora mesterének.

 

Kinek ajánlom: izgalmas válogatás Nyugat-Afrikából, főként azoknak, akik szeretik a „fekete” zenét, amely tényleg változatosabb annál, ahogyan alapban gondoljuk.

2017-ben megjelent album (World Music Network)

A kiadó weboldala: www.worldmusic.net/west-africa

 

 

 

Metá Metá: MM3 (CD)

 

Hardcore és punk – ez a két stílus jutott eszembe a brazil együttes harmadik, 2016-ban megjelent albumát hallgatva. Mert düh, indulat nem hiányzik ebből a zenéből, miközben persze a nyugodtabb érzelmeket sem hanyagolják el, ebben a sokoldalúságban főként az énekesnő jeleskedett. Az elégedetlen érzés okaként Brazília politikai helyzetét nevezték meg, erre reagálnak íly módon. Sajnos a szövegeket nem értem, pedig biztosan legalább annyira fontosak, mint maga a zene, amit egyébként röpke két nap alatt játszottak fel a stúdióban. Igaz, ez nem alkalmi jammelés volt, mert felkészülten, kész dalokkal érkeztek a felvételre. Ez maximálisan érezhető a lemezen, nem csupán a korábban említett indulat jön át, hanem egyfajta lazaság, görcsmentesség, amitől élővé, természetesen lélegzővé válik a zene.

 

Ez azonban egyáltalán nem azt jelenti, hogy könnyed, háromakkordos nótákat írtak, hanem sokkal komplexebb dalokat, amelyek megkövetelik a figyelmet. Ellenkező esetben káosznak, burjánzó hangrengetegnek tűnik az MM3, ami legfeljebb arra jó, hogy fejfájást idézzünk elő a közelünkben tartózkodóknál. Ennél nagyobbat azonban csak akkor tévednénk, ha lakóhelyük (São Paulo), alapján valamiféle latinos zenét, mondjuk szambát várnánk tőlük.

 

A Metá Metá muzsikája bekategóriázhatatlan, legfeljebb azokat a stílusokat lehet felsorolni, amelyeket használnak, és olyan természetességgel vegyítenek, ahogyan egy kikötővárosban keverednek a különféle helyekről érkezők. Avantgárd, punk, rock, latin, free jazz, Afrika – a gyakorlatban ez tényleg úgy történik, hogy nem számonként váltogatják ezeket, hanem sokkal gyakrabban, minden alkalommal, amikor úgy látják jónak. Thiago França (szaxofon), Kiko Dinucci (gitár) és Juçara Marçaldie (ének) tehetségéhez kétség sem fér, szólóik, kompozícióik, és persze az ének olyan, mintha évtizedek óta együtt zenélnének – pedig nem. Azt nem tudom milyenek lehetnek az előző lemezeik, de ezúttal szerintem kiemelkedőt alkottak. Minden számnak megvan a saját karaktere, hol kaotikusnak tűnő hangok űzik egymást a csúcspontig, hol arab hatások bukkannak fel, és ezt a sort, hosszasan lehetne sorolni, meg persze rengeteg szólót zsúfoltak a dallamok mellé. Kedvencem ezúttal nincs – igazából kár megbontani az MM3-at, a számok helyett inkább élvezem a három muzsikus (és két segítőjük) játékát, és hagyom magam elsodorni a hangok által.

 

Kinek ajánlom: kötelező hallgatnivaló minden jazz- és újdonságkedvelőnek.

A 2016-ben megjelent album (Jazz Village).

Az együttes weboldala: http://metametaoficial.com.br/

 

 



Galgóczi Tamás - 2017. október 1.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
Nincs találat kapcsolódó tartalomra a szerzőtől: (Aälma Dili)

Nincs találat kapcsolódó tartalomra a szerzőtől: (Metá Metá)

  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!