Főkép

2015. november 8-án jelent meg a sorozat első cikke, és az eltelt idő alatt számomra alaposan kitágult a világ, mert a világ zenéje sokkal gazdagabbnak, változatosabbnak bizonyult annál, ahogyan azt előzetesen gondoltam. Rengeteg együttest, előadót, kiadót ismertem meg, már nincs olyan kontinens, amely ne szerepelt volna a rovatban. Külön öröm, hogy nem csak külföldi, hanem hazai lemezek is rendszeresen megfordulnak a lejátszómban, és a minőségre itt sem lehet kifogásunk – nem véletlenül kerülnek fel időről-időre a különféle külföldi sikerlistákra ezek az albumok. A világzenének köszönhetően újra elkezdtem koncertekre járni, és ezen a téren sincs okom panaszra, a Fonó vagy a Várkert Bazár, no meg a Müpa rendre érdekes programokkal kényeztet, nem beszélve a Szigetről (ahová anyagi okok miatt nem jutok el) vagy a többi rendezvényről (amelyekről időhiány miatt maradok le). Végezetül pedig már itt van nekünk a Budapest Ritmo, amely nem egyszeri alkalom volt, hanem évente megrendezésre kerülő világzenei fesztiválnak ígérkezik.

 

Mindezek fényében kíváncsian várom, a következő hónapokban milyen új lemezek, vagy a ládafiából előkerülő régebbi kiadványok nyerik el tetszésemet, és késztetnek meghallgatásra. Kívánok mindenkinek hasonlóan tartalmas szórakozást, felfedezést a Zenék a nagyvilágból, avagy világzenéről szubjektíven sorozattal.

 

 

 

Griselda Sanderson & Ricardo de Noronha: Veer (CD)

 

Világ zenészei egyesüljetek, vagy legalább üljetek le egymás mellé közös muzsikálásra. A fránya globalizáció, miközben szappanoperákkal és uniformizált vetélkedőkkel halad az egységesítés felé, nem várt hozadékként a korábbinál jóval gyakrabban hozza össze a különféle kultúrák képviselőit, akik miközben saját értékeiket népszerűsítik, nyitott szemmel-füllel figyelik a többieket. A portugál Ricardo de Noronha és a Skóciában nevelkedett Griselda Sanderson találkozása pontosan ilyen történet, ami ráadásul több szálon fut, hiszen nem csak egy közös projektjük létezik.

 

Amelyikről most szó van, az kamaradarabnak nevezhető, hiszen a 2017-ben megjelent album zenéjét ketten jegyzik, és a számok kétharmadában csak ők hallhatóak, mindössze négy alkalommal hívtak segítségül vendégzenészeket az elképzelt hangzás létrehozása érdekében. Ez a felállás nem csupán letisztult hangzást eredményez, hanem segít a befogadásban, könnyebb a hangszerekre koncentrálni, az ének ugyanis nem szerepel az elképzelésben, pusztán a különféle hangszerekkel vonultak a stúdióba. Mivel mindenki a saját népzenei hagyományaiból, illetve az aktív zenészként megismert kultúrákból merített, a Veer című korong egyfajta körutazás, melynek során egyszerre járjuk be a távoli múltat, amikor ez a fajta muzsika többet jelentett szórakozásnál, mert nem hiányzott belőle a spiritualizmus. Másrészt ez bizony kortárs zene, mely improvizációban fogant, és legalább három földrészt idéz. A két zenész elmondása szerint Noronha csak úgy elkezdett játszani, bármit, ami az eszébe jutott, különféle ütőhangszereken, fúvósokon, és később ezeket a felvételeket egészítette ki Sanderson vonósokkal, zongorával, egyebekkel (az általuk használt instrumentumok egy része látható az ötletes CD borítón).

 

Szokás szerint bajban vagyok, amikor kedvencekről kell beszélnem. Körutazást említettem az előbb, és ezt szó szerint értendő, mert például nem kevés arab hatás fedezhető fel a záró „Fernworthy Circle” tételben (meg némi jazz), ebben Soufian Saihi játszik vendégként arab lanton (oud). Fúvósokra és hegedűre épül a klipes „Folia”, érdemes fülelni, miként formálódik az improvizációból a dallam, illetve mennyire egymásra hangolódott a két muzsikus. Igazából nincs értelme egy-egy számot kiemelni a többi közül, annyira egységes a hangulat és magas színvonalú a kivitelezés.

 

Kinek ajánlom: akit érdekel a különféle kultúrák találkozása, és élvezi az instrumentális muzsikát.

2017-ben megjelent album (Waulk Records)

A duó weboldala: http://www.waulkrecords.com/ricardo-de-noronha--griselda-sanderson

 

 

 

Quadro Nuevo meets Cairo Steps: Flying Carpet (CD)

 

Két együttes, akikről úgy vélem kevesen hallottak még eddig hazánkban. A Quadro Nuevo spanyol nevével ellentétben echte német négyest takar, akik húsz éve léteznek, csak akusztikus hangszereket használnak, és a világ különböző tájainak muzsikáját formálják át az elképzelésüknek megfelelően. Tangó, olasz, portugál, karácsony, zene gyereknek, hangoskönyv – szóval kellőképpen nyitottak, kis túlzással tényleg minden iránt érdeklődnek, miközben a kritikusok rendszerint a világzene illetve a jazz kategóriába helyezik őket. A Cairo Steps egy nemzetközi szufi-jazz-világzene formáció amit Basem Darwisch és Matthias Frey alakított Egyiptomban. Mindkét társulat sokat koncertezik, tavaly volt pár közös fellépésük, ami annyira jól sikerült, hogy közös lemez lett belőle.

 

Ehhez persze hozzátartozik, hogy a Quadro Nuevo tagjai elutaztak Egyiptomba, és az ott ért élmények is formálták az album zenei anyagát. A Flying Carpet cím óhatatlanul a mesés kelet, az Ezeregy éjszaka világát juttatja az ember eszébe, és ezzel nem is járunk nagyon messze a valóságtól. Az együttműködés céljáról ezt nyilatkozták: „Bár különböző kulturális közegekből érkeztünk, a színpadon egymást tisztelve, barátokként állunk együtt. Elképzelésünk szerint hidat emelünk a nyugati és a keleti világ között a zenénkkel. Túllépve az idő, a politika vagy a vallás korlátain.”

 

A lényeg persze a lemezre rögzített tucatnyi szám, amelyekben ott van az arab világ, a bazárok, a szűk utcák, a csillagfényes esték, és múltba vesző misztikum hangulata. Mivel sikerült egyformán magas színvonalú számokat írni, megint bajban vagyok, hogy a sok jó közül mégis mit emeljek ki. Az egyik mindenképpen a „Symphony for the Sheik”, mert ebben a nyugati zongora-hárfa-szaxofon hangzás mellé finoman alápakolják a keleti ritmusokat, és így válik egzotikussá, ismerősen ismeretlenné a jazz. A másik pedig a francia zeneszerző, Eric Statie szerzeménye, a „Gnossienne No.1 (Live)”. Ebben a verzióban a lényeg Sheikh Ehab Younis énekes hangja, amiben a vallásosság, a hit olyan formában van jelen, ami mifelénk elképzelhetetlen. Ráadásul ez koncertfelvétel, így megvan benne az a plusz, amit az élő előadás biztosít – ez katartikus élmény, olyan, amibe beleborzong az ember háta.

 

Kinek ajánlom: szúfi vallásosság és jazzes improvizációk keverednek ezen az arab világot idéző albumon. Közel-Kelet kedvelőinek kötelező hallgatnivaló.

2017-ben megjelent album (GLM Music)

A két együttes weboldala: http://www.quadronuevo.de, http://cairosteps.com/

 

 

 

Magin Diaz: El Orisha de la Rosa (CD)

 

Akárhonnan nézem, egyszerűen hihetetlen ez a történet. A kolumbiai Magin Diaznak 95 éves korában jelenik meg az első szólólemeze! 95 évesen! Most ne menjünk bele abba, hogy milyen állapotban leszek ilyen idősen (úgy sejtem már porszerű formában), de egyszerűen bámulatos amire ez az ember képes. Oké, nem ropja úgy, mint egy húszéves, viszont éneklés közben számlátomást kivirul, ezzel kapcsolatban azt mondta, hogy akkor él, amikor énekel vagy zenét hallgat.

 

Természetesen nem arról van szó, hogy tavalyelőtt felfedezték a sarki kocsmában, miközben kedvenc dalait énekelte. Az 1922. december 30-án született Magin Diaz már tizenévesként megírta első slágerét (Rosa, que linda eres), amit aztán még számos követett, miközben hol Kolumbiában, hol Venezuelában élt. Ezeket a dalokat viszont sosem vette a nevére, gyakorlatilag népdalokként terjedtek, vagy mások jelentkeztek be a szerzőségre, így nem csoda, hogy azoknak a neves előadóknak, akik saját verziójukban adták elő, fogalmuk sem volt a valódi szerző kilétéről. 2012-ben aztán (újra) felfedezték, köszönhetően egy dokumentumfilmnek, majd egy lemeznek. A mostani kiadvány három év munka eredménye, mely során a producerek megpróbálták összeszedni a legjobb dalait, majd időbe került mire elérték, hogy Diaz elénekelje azokat. Aztán a rengeteg muzsikust, énekest kellett stúdióba csábítani, ezen kívül művészeket megnyerni a projekthez, hiszen a CD-hez 18 db képeslap is jár. A végén még egy indiego kampányt is indítottak. Nem folytatom, hatalmas munkát végeztek, köszönet érte.

 

Ideje a lényegről beszélnem. Kezdjük azzal, hogy Diaz fantasztikusan énekel. Hangjában nincs sziklarepesztő erő, hangterjedelme korlátozott (azért mégiscsak kilencvenegynéhány évesként énekelte fel a lemezt), viszont olyan élet van benne, amit eddig csak idős emberek szemének csillogásában láttam. Ez nem kirobbanó energia, hanem az a szeretetteljes derű, amivel nem csupán megéljük az életet, hanem élvezzük annak jó és rossz pillanatait – vagy valami ilyesmi, azt hiszem, ezt a mágiát csak akkor fognám fel teljesen, ha megnézhetném egy koncertjét. Az El Orisha de la Rosa album zenéje nagyon változatos, az egymás után sorjázó stílusok egy része nagy valószínűséggel nem sokat mond a magyar hallgatónak (néhány példa: bullerengue, chalupam, aguabajo és joropo), a hangulat, a dalok ereje azonban magával ragadó. A legtöbb szerzemény feleselős szerkezetű, a kórus Diaz minden sora után hozzáteszi a magáét. Majd minden szám duett, amelyekhez csupa neves vendéget hívtak meg, La Yegros már szerepelt a rovatban, a Systema Solar tavaly járt a Szigeten, de a többiek sem kisebb nevek (Totó la Momposina, Petrona Martínez, Carlos Vives, stb.), miként a muzsikusok sem kezdők. Ez a lemez gyönyörű tisztelgés Magin Diaz életműve előtt, mi több, értékmentés és egyben modernizálás, elvégre a közreműködők óhatatlanul hozzáteszik a saját értelmezésüket. Ez így szép és emlékezetes, egyszerre kolumbiai és karibi.

 

Kinek ajánlom: a latin zene kedvelőinek erősen ajánlott hallgatnivaló.

A 2017-ben megjelent album (NONAME Producciones).

Az énekes weboldala: www.magindiaz.com