Főkép

2015. november 8-án jelent meg a sorozat első cikke, és az eltelt idő alatt számomra alaposan kitágult a világ, mert a világ zenéje sokkal gazdagabbnak, változatosabbnak bizonyult annál, ahogyan azt előzetesen gondoltam. Rengeteg együttest, előadót, kiadót ismertem meg, már nincs olyan kontinens, amely ne szerepelt volna a rovatban. Külön öröm, hogy nem csak külföldi, hanem hazai lemezek is rendszeresen megfordulnak a lejátszómban, és a minőségre itt sem lehet kifogásunk – nem véletlenül kerülnek fel időről-időre a különféle külföldi sikerlistákra ezek az albumok. A világzenének köszönhetően újra elkezdtem koncertekre járni, és ezen a téren sincs okom panaszra, a Fonó vagy a Várkert Bazár, no meg a Müpa rendre érdekes programokkal kényeztet, nem beszélve a Szigetről (ahová anyagi okok miatt nem jutok el) vagy a többi rendezvényről (amelyekről időhiány miatt maradok le). Végezetül pedig már itt van nekünk a Budapest Ritmo, amely nem egyszeri alkalom volt, hanem évente megrendezésre kerülő világzenei fesztiválnak ígérkezik.

 

Mindezek fényében kíváncsian várom, a következő hónapokban milyen új lemezek, vagy a ládafiából előkerülő régebbi kiadványok nyerik el tetszésemet, és késztetnek meghallgatásra. Kívánok mindenkinek hasonlóan tartalmas szórakozást, felfedezést a Zenék a nagyvilágból, avagy világzenéről szubjektíven sorozattal.

 

 

Hanggai: Horse of Colors (CD)

 

Aki élőben akarja látni a Belső-Mongóliából érkező Hanggai együttest, annak nincs más dolga, mint kedden (2017. augusztus 15.) kilátogatni a 2017-es Sziget világzenei színpadához, és élvezheti a torokéneklést, a lófejes hegedűt és a rockzenét – mindezt egyszerre, hiszen a zenéjük a népzene és a nyugati rock keveredéséből született. Talán úgy tűnhet, hogy most hirtelen Dunát lehetne rekeszteni az ilyen zenében (torokéneklés) utazó társulatokban, valójában nagyon kevesen turnéznak aktívan a világban, és van akkora eltérés a muzsikájukban, hogy ne divathullámról, egymás másolásáról legyen szó.

 

A Hanggai abban a szerencsés helyzetben van, hogy a nevüket az elmúlt bő tíz évben már megismerhette a világzenét szerető közönség, köszönhetően a rendszeresen megjelenő lemezeiknek, amelyek mindig más kiadónál jelentek meg. A mostani album már a megjelenésével megfogott, diszkrét papírtok, háromnyelvű felirat, benne plakát, melynek egyik oldalán a borítón lévő ló látható más színekkel, a plakát hátoldalán többek között hármas ABC található. Aztán van a booklet, ami részben a mongol, részben a kínai, és részben a világ angolul tudó vásárlóinak készült, zavarbaejtően más felfogásban, mint amit általában megszoktam. A lemez producere Bob Ezrin volt, igen, az a Bob Ezrin, aki a Pink Floydtól kezdve Peter Gabrielig számos hírességgel dolgozott korábban – a hangzás ennek megfelelően csodálatos, pont olyan, amilyet elvárok egy ilyen lemeztől.

 

A Hanggai többek között azért különleges, mert miközben megőrizték a mongol hagyományokat, jó érzékkel keverik a nyugati ÉS a kínai zenével. Mindezt nem feltétlenül egyszerre, minden számnak megvan a maga karaktere, hol kínai pop, hol nyugati rock, és persze az is meghatározó, hogy saját szerzeményről van szó, vagy feldolgozásról. Gyakorlatilag mind a tizenkét szám tetszik, de ragaszkodva a saját hagyományaimhoz, van három, amelyik a többinél jobban. „Samsara” – érdekes, ebben alig van torokénekelés, csak rock, valamint hagyományos hangszerek, valamint egyedi dalszerkezet, és olyan erő, mint egy pusztai lovasrohamban (mindezt közepes tempóval érik el). Különleges az egyetlen szerelmes dal (Haira Haira), melyet visszafogott hangszerelés jellemez, női énekkel kiegészítve – egyszerűen gyönyörű. Zeneileg a legfurább a „Grassland My Beautiful Home” című tétel, mert ebben country alapokra kínai popos éneket tették – mindezt annak a kísérletező kedvnek tudom be, ami jellemző rájuk.

 

Kinek ajánlom: ezt a változatos albumot nyugodt szívvel ajánlom mindenkinek, mert a mongol-kínai-nyugati zene torokénekléssel kiegészítve bármikor és bárkinek élvezhető.

2016-ben megjelent album (Tian Hao Entertainment)

Az együttes facebook oldala: https://www.facebook.com/hanggai/

 

 

 

 

Sutari: Osty (CD)

 

Mintha csak tegnap lett volna, pedig lassan már két éve, hogy a három lengyel hölgyet élőben láttam a 2015-ös Womexen, s nem sokkal később írtam is az első lemezükről. Az első, ami eszem jutott róluk, az a konyhai eszközök alkalmazása a megszokott hangszerek helyett – pedig emlékeim szerint nem ez a legfontosabb jellemzője zenéjüknek, hanem a kristálytiszta ének és a népzene nagyfokú tisztelete, használata. Mielőtt elindítottam az új anyagukat, abban biztos voltam, hogy nem abba az irányba mennek tovább, amerre a ház többi helyiségében fellelhető, zajkeltésre alkalmas tárgyak stúdióba cipelése található. Igazam lett, mert az idei, Osty (magyarul bogáncs) című album, tovább bővíti a felhasznált a népzenei forrásokat, miközben a szövegek még mindig női szemmel mesélnek a világról.

 

Zenéjükben ezúttal meghatározó szerepe van a hegedűnek és az éneknek, de van itt még kanklés, doromb, lengyel dob, ésatöbbi, valamint vendégként, egyetlen szám erejéig Jakub Kurek trombitál. A lemezre tizenkét szám került fel, és ezek mindegyike hagyományos, főként Mazóviából és Wielkopolskából (Nagy-Lengyelország) származó népdal, melyek szövegét meghagyták, de a zenét átdolgozták. Ennek köszönhetően időnként úgy éreztem, mintha avantgárd hajlamokkal megáldott triót hallgatnék, mert míg az ének kristálytisztán szól, addig a hangszerekkel bátran kísérleteznek. Értően kihasználják a három tehetséges énekes nyújtotta lehetőségeket, csak nem kórusban gondolkodnak, hanem egymással feleselő, vagy a többiekkel látszólag mit sem törődő szólamokban. A végeredmény egy különleges hangulatú, népzenét idéző, de azt sikerrel modernizáló, kísérletező album lett. Hozzáteszem, az eredeti dalokat nem ismerem.

 

Nekem legjobban az albumnyitó „Pod borem” tetszett, mert megteremti azt a hangulatot, amit aztán végig megőriztek. Mintha próbateremben ülnék, ahol egy zenei kísérlet zajlik, a miként bolondítsuk meg nagyszüleink muzsikáját projekt keretében. A „Siostra” esetében a három énekes hangjával variálnak, míg az alapot biztosító hangszer (wolf bass) gyakorlatilag két hangot penget végig, amelyhez zaklatott hegedűszó csatlakozik (ehhez klip is készült). Az elégikus hangulatban kezdődő „oj w lecie” a végletekig letisztult darab, egyszerre archaikus és modern, a trombita jelenléte pedig csak fokozza a különlegességét.

 

Kinek ajánlom: modernizált lengyel népzene, csodálatos énekkel – főként a női éneket kedvelőknek.

2017-ben megjelent album (szerzői)

Az előadó weboldala: http://www.sutari.pl/

 

 

 

 

Rio Mira: Marimba Del Pacifico (CD)

 

2015-ben az UNESCO a marimba muzsikát (a hagyományos énekkel és tánccal együtt) Kolumbia és Ecuador El Pacífico gyűjtőnéven ismert területeinek, kulturális örökségévé nyilvánította. Ezzel úgymond hivatalos papírt kaptak az itt élők, hogy zenéjük valóban különleges, az Afrikából származó néger rabszolgák mai utódai olyan zenei hagyományt kaptak örökségül, amely csak itt fellelhető. Az ecuadori Esmeraldas városában élő zenészek (akik között kolumbiai és ecuadori egyaránt megtalálható) együttesüket a két ország határfolyójáról nevezték el, ezzel is szimbolizálva, hogy az utólag meghúzott határ csak politikailag választja el az ott élőket.

 

Mindezek után gondolom senki nem lepődik meg azon, hogy a Rio Mira a marimbára (ez egyébként xilofonra hasonlító, Afrikából származó hangszer, maga a név bantu eredetű), helyezi a hangsúlyt, és ketten (Larri Preciado és Esteban Copete) játszanak rajta. Szerintem ez jó választás, hiszen a marimba képes mind a dallam, mind a ritmus biztosítására. Ezen kívül három énekes és három dobos alkotja a társulatot (picit meglepődtem, hogy gitárt nem használnak), szóval tényleg egyedi, amit csinálnak. Az meg már csak a ráadás, hogy Karla Kanora személyében egy kifejezetten karizmatikus énekesnőt találtak, aki nem csak énekelni tud, de koncerteken öröm nézni a színpadi jelenlétét.

 

A kedvenceim közé tartozik a „Nina Elena”, mert abban az értelemben kilóg a sorból, hogy a hangszerek inkább a ritmust biztosítják, és az énekesek viszik a dallamot, bár a marimbák mindkét oldalnak besegítenek. A kislemezes „Roman Roman” olyan értelemben feldolgozás, hogy Benjamín Vanegas énekes egy Jalisco González verset ad elő, és érdekes, ahogyan a költemény után visszatérnek az eredeti nótához. A vokális képességeiket az a cappella „Aguacerito” mutatja meg, tetszik a feleselős stílus.

 

Kinek ajánlom: Afrika és Dél-Amerika keveredik ebben a zenében, amelynek ugyan meghatározó eleme a marimba, de gyakorlatilag mindkét földrész kedvelőinek ajánlom.

A 2017-ben megjelent album (AYA Records).

Az együttes facebook oldala: https://www.facebook.com/RioMiraMarimba/