Főkép

Az igazat megvallva nem vagyok kiművelt zenekritikus, így aztán nem biztos, hogy híven tudom tolmácsolni a The Piano Guys legfrissebb nagylemezének erényeit, vagy éppen hátrányait, mindenesetre megpróbálkozom ezzel a lemezajánlóval, amolyan Zsófisan, tele olyan intuitív érzésekkel, amelyeket ennek a csodazenekarnak a ténykedése újra és újra kivált belőlem. Ugyanis azt mindenképpen le kell szögeznem, hogy amikor a Piano Guys tagjai billentyűt és vonót ragadnak, akkor mindig valami mágikus születik, és azt hiszem ez az, amire mindannyiunknak szüksége van egy fárasztó nap után: egy kis hétköznapi varázslatra.

 

A lemez felütése lágyan, optimistán indul a „Fight song" című dallal, mely elsőre azt az érzést kelti bennünk, mintha egy réten sétafikálnánk, csak hogy rögtön átcsapjon valamiféle megmérettetésbe, melynek végén a hangszerek összjátéka diadalmas érzésekkel tölt el bennünket. Ezt követően a „Sky Full of Stars"-ban a zenekar ügyesen megtartja magának a Coldplay-es életérzést, de aztán belecsempészik a híres Piano Guys-os vibrálást. Hangsúlyos a zongora és a modern elemek. Instrumentális zene létére fiatalos és friss, ezt lágyítja a cselló bársonyos hangja a háttérben. Szinte már-már talpalávaló zene klasszikus felhangokkal.

 

A „Hello/Lacrimosa" közben különös érzések kavarognak bennem: egyrészt nem Mozart ötlött eszembe, hanem ennek a dalnak az Evanescence általi feldolgozása, de mire észbe kapnék, máris Adéle dallamai csendülnek a fülembe, az ember szinte már dúdolja hozzá a szöveget. Ez a dal egyszerre nyugtató és dinamikus, megfelelő arányú benne a melankólia és a szabadságérzés, a vége pedig, mint egy lágy integetés. A lemez negyedik száma az „It`s Gonna Be Okay" a zenekar első olyan szerzeménye, amiben végig énekelnek, és egy kicsit váratlanul is ér mindez. A hangulata a Maroon5 legújabb slágereire hajaz, egy cseppnyi One Directionös könnyedséggel megfűszerezve. A háttérben a pergő zongorabillentyűk mókás, optimista hangulatot teremtenek – fülbemászó dal, a valódi nyári slágerek hangulatát idézi.

 

 

Mielőtt azonban nagyon elkényelmesednénk, jön egy igazi nagyágyú a „Themes From The Pirates of The Caribbean", ami az egyik kedvenc filmzenémet dolgozza át újra. Mondani sem kell, hogy az eredeti szerző, Hans Zimmer egy zseni, így aztán nehéz feladat az ő tökéletes alkotását überelni, a fiúknak mégis sikerül új színt vinniük a már jól ismert dallamokba. A zongora zseniálisan feldobja az egészet, a futamok már az első harmadban is elképesztőek, szinte már a Fekete Gyöngyön érezzük magunkat. Dinamikus és erős, olyan, mintha egy egész nagyzenekar játszana.

 

A „Celloopa" az előzőhöz képest merőben más húrokat penget. Az elején jelzésszerűen, mintha keleties dallamok sejlenének fel benne, keveredvén egy diszkósláger ütemességével és dallamvezetésével, mindezt pedig a cselló uralja. Akciódus filmjelenetekhez tudnám elképzelni. S ha már a filmeknél tartunk, nekem valahogy kimaradt az életemből a dzsungel könyve, de a „The Junglebook"-ot hallgatva nem esett nehezemre, hogy egy dzsungelben rohanó tigrisnek képzeljem magam, aztán egy perc elteltével már végtelenül szeretetteljes és otthonos melódiák következnek. A vége grandiózus és sodró lendületű, mint a szél.

 

 

A dzsungeles élményt kiválóan vezeti le a „Holding On". Olyan, mint a langyos nyári este, amikor táncolnak a lepkék a fényben, tücskök ciripelnek, és finom szellő birizgálja a fűszálak hegyét. Végtelenül gyengéd és megnyugtató, mint egy nagy lélegzetvétel, ami bármilyen bánatból kihoz. Nem véletlen a cím jelentése: kitartás. Persze nem sok időnk marad lamentálni, mert máris ott zakatol a fülünkben az örökzöld Justin Timberlake-sláger átdolgozása a „Can`t Stop The Feeling". Justin zsenijét mutatja, hogy a száma tökéletesen működik instrumentálisan is, amolyan Piano Guys-osan egyénien tolmácsolva.

 

Ha már így kellőképpen felpörögtünk, akkor tizedikként egy igazán férfias és pörgős szám következik: „Tour de France". Kemény billentésekkel, lendületes zongorajátékkal indul, később ugyan lágyul, de kevesebb az a fajta játékosság benne, amit az együttestől már úgy megszokhattunk. Sodró lendületű, mint valami őrült tekerés a végtelenbe. A lemez címadó dala az „Uncharted" újabb példa arra, hogy a modernebb hangvétel úton-útfélen visszaköszön ezen az albumon. Nem vagyok valami jó a zenei stílusok meghatározásában, de ez a dal bármelyik klubban megállná a helyét a partizó tömeg közepette. A modern ütemes „zajongások" között a cselló a fény és a sorvezető. Ezzel a dallal sok tini ki lenne békülve, és talán komolyabb darabokat is meghallgatnának miatta.

 

 

S végül elérkeztünk a nagy fináléhoz, John Williams és a filmgyártás ikonikus és korszakos slágeréhez az „Indiana Jones"-hoz. Grandiózus felütés után jön egy kis keleties hangzás, és máris az ezeregy éjszaka sötétjében érezzük magunkat, majd hirtelen ennek a kettőnek a keverékeként olyan, mintha kincsek után kutatnánk egy ásatag piramisban. Végül felcsendülnek a már jól ismert dallamok, és felbukkan a fejünkben Harrison Ford, akarom mondani Indiana Jones képe.

 

Összegezve az élményeimet, úgy vélem ez a lemez egy kicsit más, mint a zenekar korábbi albumai, érezhetően próbáltak frissíteni, többféle zenei stílust, megoldást és hangzást kipróbálni, ezáltal szélesebb rétegeket megnyerni a hallgatóik körébe. Én személy szerint jobban kedvelem a korábbi munkáikat, de mégis érdemes egy próbát tenni vele, mert mindenki találhat rajta kedvére való léleksimogató dallamokat.

 

Előadók:

Jon Schmidt – zongora

Steven Sharp Nelson – cselló