Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Zenék a nagyvilágból, avagy világzenéről szubjektíven – 74.

2015. november 8-án jelent meg a sorozat első cikke, és az eltelt idő alatt számomra alaposan kitágult a világ, mert a világ zenéje sokkal gazdagabbnak, változatosabbnak bizonyult annál, ahogyan azt előzetesen gondoltam. Rengeteg együttest, előadót, kiadót ismertem meg, már nincs olyan kontinens, amely ne szerepelt volna a rovatban. Külön öröm, hogy nem csak külföldi, hanem hazai lemezek is rendszeresen megfordulnak a lejátszómban, és a minőségre itt sem lehet kifogásunk – nem véletlenül kerülnek fel időről-időre a különféle külföldi sikerlistákra ezek az albumok. A világzenének köszönhetően újra elkezdtem koncertekre járni, és ezen a téren sincs okom panaszra, a Fonó vagy a Várkert Bazár, no meg a Müpa rendre érdekes programokkal kényeztet, nem beszélve a Szigetről (ahová anyagi okok miatt nem jutok el) vagy a többi rendezvényről (amelyekről időhiány miatt maradok le). Végezetül pedig már itt van nekünk a Budapest Ritmo, amely nem egyszeri alkalom volt, hanem évente megrendezésre kerülő világzenei fesztiválnak ígérkezik.

 

Mindezek fényében kíváncsian várom, a következő hónapokban milyen új lemezek, vagy a ládafiából előkerülő régebbi kiadványok nyerik el tetszésemet, és késztetnek meghallgatásra. Kívánok mindenkinek hasonlóan tartalmas szórakozást, felfedezést a Zenék a nagyvilágból, avagy világzenéről szubjektíven sorozattal.

 

 

Dimitris Mystakidis: Amerika (CD)

 

Lassan másfél éve létezik a rovat, és nagy örömömre egyre gyakrabban kerül kezembe olyan lemez, amelynek előadójáról korábban már esett szó. Ilyenkor módom nyílik az összehasonlításra, vajon ugyanazt hallom, mint korábban, vagy esetleg új hatások érték az énekest, az együttest, és ennek köszönhetően új utakra indultak. Természetesen a legfontosabb szempont számomra az élmény: mit vált ki belőlem, megérint-e, eléri-e ugyanazt a hatást mint korábban, vagy ezúttal valamiért nem működik a varázslat, esetleg pont fordítva történik minden.

 

A görög Dimitris Mystakidis tavaly egy új ajtót nyitott ki számomra, hiszen korábban nem sok közöm volt a rembétikóhoz. Az Esperanto című lemez nagyon tetszett, az a szomorkás hangulat megérintett, a gitárra átültetett buzuki témák bizonyságul szolgáltak a technikai tudására, az pedig máig elevenen él bennem, hogy milyen pluszt adott a vendégül hívott énekesek/énekesnők jelenléte.

 

Az idei album címe (Amerika) nyilvánvaló utalás a tartalomra: ezúttal azokból a dalokból válogatott össze egy csokorra valót a gitáros-énekes, amelyeket még a múlt század elején írtak azok a görög muzsikusok, akik az otthoni nyomorúság miatt kivándoroltak az „Ígéret földéjre”, Amerikába. Odaérve hatással volt rájuk az új környezet, és válaszul új játéktechnikát fejlesztettek ki (tsimpiti), az így keletkezett muzsikát pedig a rembétiko és a blues ötvözeteként képzeljük el, amihez nagyon illik Dimitris Mystakidis hangja (ezen a korongon ő énekel). Igen, egyikben sincs sok vidámság, ezért a lemezen hallható számok többsége szomorú, bánatos. Ott van benne az emberek, az emigránsok hazavágyódása, az ismerősök hiánya, az idegenként megélt hétköznapok fájdalmassága. Hangulatilag – és persze zeneileg – nagyon erős anyag, hamarjában egyetlen számot sem tudok megnevezni, amelyik kiemelkedne a többi közül, az első pár akkord után megáll az idő, és amikor újra csend lesz, csak akkor jövök rá, hogy a lemez végére értem.

 

Kinek ajánlom: rembétiko és blues keverék zene, erős hangulattal.

2017-ben megjelent album (Fishbowl)

Az előadó weboldala: http://www.dimitrismystakidis.gr/en/

 

 

 

Kanazoé Orkestra: Miriya (CD)

 

A nyugat-afrikai xilofon-féle hangszereket hívják balafonnak. Több fajtája ismert, és úgy gondolom, manapság már egyáltalán nem számít ismeretlennek Európában, hiszen az utóbbi években több-kevesebb rendszerességgel (többek között Amadou & Mariam lemezein) halhatjuk ezt a jellegzetes hangot. Seydou Diabaté Burkina Fasoban született griot családban, így már gyerekkora óta lehetősége volt zenélni, majd később európai, amerikai diákoknak adott balafon órákat. Az egyik tanítványa leszervezett számára egy rövid francia turnét, egy évvel később (2010) Franciaországba költözött, ahol olyan muzsikusokat keresett, akikkel megvalósíthatta zenei elképzelését.

 

Ez a vártnál nehezebbnek bizonyult, gyakorlatilag évekbe telt, mire összeállt a mostani együttes, ami részben érthető, mivel a Kanazoé Orkestra keveri a nyugat-afrikai és az európai zenét, a hangsúlyt a fekete kontinens örökségére helyezve. Érdekes, hogy kezdetben énekes nélkül játszottak, de a közönség visszajelzései alapján ezen változtattak, így érkezett a mikrofon mögé Zaky Diarra. Mondjuk én már azon is csodálkoztam, hogy a társulatban ketten játszanak balafonon, a szaxofon láttán aztán végképp nem tudtam, mire számítsak.

 

A héttagú társaság gyakorlatilag a jazz és az afrikai zene vegyítését tűzte ki célul, és a hallottak alapján azt mondom, hogy a bemutatkozó albumuk (Miriya) jelentős lépés ezen az úton. Az ötlet egyáltalán nem rossz, és nem azért, mert effélével már sokan kísérleteztek, hanem mert a fekete muzsika, kivált a táncra alkalmas fajtája, élőben hajlamos a végtelenségig ismételni egy-egy dallamot, és ez a szememben – a látszólagos ellentmondás ellenére – rokon a jazz impovizációjával. Náluk a szaxofon jól megfér a balafonnal, a basszusgitár a ngonival, a griot énekstílus a dobfelszereléssel.

 

Érzésem szerint nagyon egységes lett az album, alapvetően vidám, többnyire táncra ingerlő szerzeményekkel. Ennek eredményeként ismét nehéz helyzetben vagyok, amikor három kedvencet kell megneveznem, de a „Kélé” egyértelműen ezek közé tartozik. Ahogyan a jazz keveredik benne az afrikai hagyományokkal, azt ha tanítani nem is, de minden kezdő világzenésznek kötelező hallgatnivalóvá tenném. A balafon és a szaxofon szólójának eredményeként hol egyik, hol a másik kontinensen találtam magam. A címadó szerzemény (Miriya) nem csupán a leghosszabb tétel, hanem talán a legösszetettebb is, mert gyakorlatilag mindenre jut idő benne, amit eredetileg elképzelt Seydou Diabaté. Nem maradhat ki a sorból a lemezzáró „The Road”, hiszen érzésem szerint ebben az instrumentális kompozícióban jutnak legközelebb a jazzhez.

 

Kinek ajánlom: főként Afrika és a jazz kedvelőinek ajánlom ezt a balafon uralta zenét.

2016-ben megjelent album (Buda Musique)

Az együttes weboldala: http://www.kanazoe-orkestra.com/

 

 

 

So long seven: So long seven (CD)

 

Úgy gondolom, nyitottság ide, nyitottság oda, azért kell némi elborultság az elképzelés megvalósításához, miszerint jó ötlet a bendzsót és a tablát (indiai hangszer, két eltérő hangszínű dobból áll) egyszerre színpadra engedni. Azt ugyan nem tudom, mi vezette erre a lépésre kvartett tagjait, de némileg meglepő módon az elképzelés működik, olyannyira, hogy az ígéretek szerint idén már megjelenik a második lemezük.

 

Amíg ezt a kezembe vehetem, addig a két évvel korábban kiadott bemutatkozó korongot hallgatom, immáron sokadszorra – mert tetszik. Az együttesnek sikerült semmire és senkire nem hasonlító hangzást produkálnia, pedig nem tesznek mást, csak jó érzékkel használják fel a pop, a jazz, a világzene, és még legalább két-három egyéb stílus értékesnek ítélt elemeit. A bendzsó-tablá összjáték (Tim Posgate és Ravi Naimpally) élvezetes, a hegedű-gitár kiegészítés pedig kellőképpen gazdag kompozíciókat eredményez, amelyeket nem elég egyszer meghallgatni, annál sokkal többet rejtenek.

 

Alapvetően instrumentális zenét játszanak, ettől senki nem fog a táncparkett közepére perdülni, ellenben ideális a csendes zenehallgatásra, amikor hagyjuk, hogy elragadjon a muzsika, képek, hangulatok, messzi tájak kavarogjanak körülöttünk. Az egyetlen, vendégénekessel (Samidha Joglekar) előadott nóta (Aarti) azért fogott meg, mert az előző szerzeményekhez képest sokkal markánsabban van jelen benne India zenéje, és az énekesnő csak fokozza ezt. A következő kedvencem hegedűvel indít (William Lamoureux), aztán belépnek a többiek, és ugyan több földrajzi hely az eszembe jutott róla, de a címében említett „MSVR (My Swedish Viking Root)” Skandinávia sehogy sem akart előjönni – kivált amikor a tablá és a bendzsó viszi a prímet. Harmadikként jöjjön a „Miles from Appalachia”, ahol a kezdés békés egyensúlyát végig megtartják, csak hébe-hóba kerül előtérbe valamelyik hangszer. Egyébként az egész lemezre érvényes a kicsit meditálós hangulat, a nyugodtság, kiegészítve némi ráérős hangulattal, ami kellő teret hagy a hangszerek kalandozásának. Nagyon szívesen megnézném őket élőben, hogy miként érvényesül mindez koncerten, mondjuk fényes nappal.

 

Kinek ajánlom: újdonságra vágyóknak erősen ajánlott, akárcsak az indiai és a bendzsómuzsika kedvelőinek.

A 2015-ben megjelent album (Szerzői kiadás).

Az együttes weboldala: http://www.solongseven.com/

 


Galgóczi Tamás - 2017. május 21.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!