Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Zenék a nagyvilágból, avagy világzenéről szubjektíven – 71.

2015. november 8-án jelent meg a sorozat első cikke, és az eltelt idő alatt számomra alaposan kitágult a világ, mert a világ zenéje sokkal gazdagabbnak, változatosabbnak bizonyult annál, ahogyan azt előzetesen gondoltam. Rengeteg együttest, előadót, kiadót ismertem meg, már nincs olyan kontinens, amely ne szerepelt volna a rovatban. Külön öröm, hogy nem csak külföldi, hanem hazai lemezek is rendszeresen megfordulnak a lejátszómban, és a minőségre itt sem lehet kifogásunk – nem véletlenül kerülnek fel időről-időre a különféle külföldi sikerlistákra ezek az albumok. A világzenének köszönhetően újra elkezdtem koncertekre járni, és ezen a téren sincs okom panaszra, a Fonó vagy a Várkert Bazár, no meg a Müpa rendre érdekes programokkal kényeztet, nem beszélve a Szigetről (ahová anyagi okok miatt nem jutok el) vagy a többi rendezvényről (amelyekről időhiány miatt maradok le). Végezetül pedig már itt van nekünk a Budapest Ritmo, amely nem egyszeri alkalom volt, hanem évente megrendezésre kerülő világzenei fesztiválnak ígérkezik.

 

Mindezek fényében kíváncsian várom, a következő hónapokban milyen új lemezek, vagy a ládafiából előkerülő régebbi kiadványok nyerik el tetszésemet, és késztetnek meghallgatásra. Kívánok mindenkinek hasonlóan tartalmas szórakozást, felfedezést a Zenék a nagyvilágból, avagy világzenéről szubjektíven sorozattal.

 

 

Alash: Achai (CD)

 

Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem nagyon tetszik a mongol torokéneklés gyakorlatilag bármelyik formája, bár leginkább a xöömei stílus előadóinak lemezei kerülnek hozzám. Érzem benne az őserőt, a civilizáció előtti időket, a természetközeliséget, a harmóniát, a nyugalmat – egyszóval mindazt, amit manapság oly elszántan próbálunk visszaszerezni. És akkor még nem beszéltem a misztikumról, a szellemvilágról, ami szintén jellemezte azt a nomád pásztorkozó társadalmat, aminek elválaszthatatlan része volt a zene és az ének. Ha mindezekkel nem törődnék, akkor valószínűleg az énektechnika bűvölne el: ahogyan torokból képezik a hangokat, az legalább annyira különleges, mint a jódli vagy a maori haka. A jelek szerint azonban a mongolok jobban menedzselik magukat, mint a szárdok vagy az eszkimók, mert ezek a népek hiába vannak birtokában a hagyományos torokéneklésnek, valamiért mégsem lettek annyira híresek, közismertek, mint a mongolok.

 

A trió 2015-ös lemezét több ok miatt tartom figyelemre méltónak, kezdve rögtön azzal, hogy a szerződi kiadáshoz szükséges pénzösszeget nem önerőből fedezték, hanem egy kickstarter-kampánnyal gyűjtötték össze sikerrel. Ebben gondolom közrejátszott, hogy már több ízben koncerteztek az USÁ-ban, és jelent meg közös lemezük Béla Fleckkel, szóval nem számítottak teljesen ismeretlenek. Az előzetesen megfogalmazott céljuk szimpatikus, hiszen az együttes első zenei vezetőjének, tanítójuknak, Kongar-ool Ondarnak az emléke előtt kívántak tisztelegni a harmadik nagylemezükkel, amely nem csupán az egymást követő generációk, a hagyományok apáról fiúra átruházásával foglalkozik, hanem a hagyományok megőrzésével, illetve azok bővítésével is.

 

Ez utóbbit (bővítést, modernizálást) számomra meglepő módon érik el, ugyanis meghívtak vendégségbe egy beatbox előadót (Shodekeh), aki tényleg új elemekkel gazdagította az Alash muzsikáját (jó példa erre a „My Throat The Cuckoo” szám). Ami egyébként már korábban elindult errefelé, hiszen az általuk rendszeresen használt gitár nem képezte az évszázadokkal korábban élt pásztorok alapfelszerelését. Ettől persze a hangsúly az éneken marad, hiszen az ilyen zenében az meghatározó, és szerencsénkre Bady-Dorzhu Ondar tényleg fantasztikus dolgokra képes, elég csak megnézni a cikk végén látható videót. A modernséget ellenpontozzák az olyan hagyományosabb darabok, mint mondjuk a „Mezheegei”, a maga nyugodt tempójával, ellazító dallamával, és összhatásában így lesz kiegyensúlyozott, egyszerre régi-új album az Achai.

 

Kinek ajánlom: minőségi mongol torokéneklés, helyenként modernizálva, főként az efféle zenét kedvelőknek javallott.

2015-ben megjelent album (szerzői).

Az együttes weboldala: http://www.alashensemble.com/

 

 

 

Elida Almeida: Djunta Kudjer (EP)

 

Amennyire innen meg tudom ítélni, befejeződött a versengés, az eredményhirdetés azonban ezúttal elmarad, hiszen gyakorlatilag senki nem veszi át az egyébként pótolhatatlan Cesaria Evora helyét, és az itt élő fiatalabb énekesnők utánzás helyett saját hangjuk, stílusuk megtalálásával, kialakításával foglalkoznak. Ami nagyon helyes, mivel ez sokkal izgalmasabb, mint annak eldöntése, hogy ki tud a mezítlábas dívához hasonlóan énekelni. Ezek közé a fiatal hölgyek közé tartozik az 1993-ban született Elida Almeida, aki eredetileg bíró vagy ügyvéd akart lenni, de aztán a zene iránti szeretete más pályára terelte.

 

Idén márciusban jelent meg kislemeze, amelyen nem csupán bársonyos hangjával, hanem változatos dalaival varázsol el bennünket. Van itt ballada (Forti Dor), és táncra csábító szerzemény (a videóklipes „Bersu d’Oru”), és még pár, nálunk valószínűleg ismeretlen alapokkal rendelkező dal (nekem most még nem sokat mond a batuque vagy a funaná), mindez kicsit poposítva, pont annyira, hogy felerősítse a hatást. Legjobban a „Bersu d’Oru” tabanka verziója tetszett, ennek olyan a ritmusa, hogy az már nem táncra csábítás, hanem a parkettára terelgető szelíd erőszak zenei manifesztációja.

 

A muzsika és az ének fülbemászó, latinos és afrikai keverék, helyenként kifejezetten politikus szövegekkel, mondjuk ez utóbbi az előző nagylemezt is jellemezte. Elida Almeidát még mindig foglalkoztatja környezete, gyakran a látott/átélt események ösztönzik dalírásra. A nyelvtudás hiánya miatt azonban számomra marad a zene, amely rövidsége – hat+egy számról van szó – ellenére teljes élményt ad, és még az olyan szomorkás hangulatú dalok, mint a „Forti Dor” sem árnyékolják be Almeida napsugaras hangját, ezért azt mondom jó lenne őt élőben látni.

 

Kinek ajánlom: Zöld-foki muzsika, bársonyos hanggal, változatos ritmusokkal – elsősorban a morna és hasonló stílusok kedvelőinek.

2017-ben megjelent válogatás (Lusafrica)

Az előadó weboldala: http://www.elidaalmeida.com/

 

 

 

Helene Blum: Dråber af tid (CD)

 

Ezt a hetet egy meglepetésként érkezett lemezzel zárom, ugyanis korábban egyáltalán nem ismertem a dán Helene Blum nevét. A weben rövid keresgélés után azt olvastam róla, hogy eredetileg zongorázni és hegedülni tanult, klasszikus zenei tanulmányokat folytatott, aztán felfedezte a dán népzenét. Ilyen előzmények után meglehetősen kíváncsian nyomtam meg a start gombot a lejátszón, hogy aztán teljesen mást kapjak, mint amire készültem.

 

Illetve ez nem teljesen igaz, mert csak ködös elképzelésem volt, valamiféle klasszikus zeneszerzőket idéző, azt valamilyen módon népzenével keverő muzsikáról, amiből aztán természetesen semmi nem lett. Az első meglepetést Blum hangja okozta, tiszta, meleg, mentes minden műviségtől, erőlködéstől (kíváncsi lennék, mire képes a biztonsági zónáján kívül). A következő rácsodálkozást a kiscsoportos légkör okozta, ugyanis a viszonylag sok közreműködő sosem egyszerre van jelen, egyébként csak diszkrét kíséretet alkotnak az énekesnő mögött, aki így még szebben tündököl, mert kellő teret kap a hangja.

 

Gyakorlatilag Blum nem csinál mást, mint saját szerzeményeket és hagyományos népdalokat énekel, a klasszikus zenéből ismerős kísérettel – hamarjában nem tudok hasonló megközelítésről, de igazából nem lenne értelme, ez egyszeri és megismételhetetlen produkció. Nyilván nem az, hiszen ez már az ötödik albuma, de nem sok értelmét látom annak, ha valaki hasonlóra adná a fejét, hiszen az nem lenne több utánzásnál. Ja és időnként tényleg van benne egy kis poposság, de nagyon finoman, visszafogottan, például az „Et Øjebliks Stilhed” ilyen dal, vagy ott van a klipes „Friheden Station”, amiben a hegedű pluszként amerikai folkos hangulatot hoz magával. Megengedőbb időkben ez szám akár a rádiók slágerlistájáról sem maradna le, így mindössze azt remélem, hogy a világzenei listákra felkerül, mert ott a helye. Érdekes módon a varázs akkor sem törik meg, ha ketten háttérvokáloznak mellette (Som Stjernerne På Himlens Blå), vagy egyszerűen a hangszerek foglalják el az összes teret.

 

A személyes hangvétel végig megmarad a Dråber af tid (időcseppek) című albumon, és a többszöri meghallgatás után az eddig leírtakat még annyival kiegészítem, hogy helyenként bekacsint a jazz, gondolok a „Barn Rødkindet” trombitájára. Használati utasításként mindenkinek azt javaslom, hogy első ízben minden zavaró tényezőt kikapcsolva hallgassa meg a tizenegy dalt – a nyugtató hatás garantált, köszönhetően ennek az időtlenséggel kacérkodó albumnak.

 

Kinek ajánlom: érdekes dán világzene, elsősorban a női énekeseket, illetve a nyugisabb muzsikát kedvelőknek.

A 2017-ben megjelent album (Westpark Music).

Az előadó weboldala: http://www.heleneblum.dk/

 


Galgóczi Tamás - 2017. április 30.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
Nincs találat kapcsolódó tartalomra a szerzőtől: (Alash)

Nincs találat kapcsolódó tartalomra a szerzőtől: (Helene Blum)

  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!