Főkép

A Jimmy Eat World az elmúlt évek útkeresése után, úgy érzem, végre ismét révbe ért. Egy ideig tartottam tőle, hogy a karrierjüknek ez az útkeresős állomása nem epizód, hanem maga a karrier lesz idővel, de szerencsére a zenekar végül nem engem igazolt. Miért gondolom, hogy az utolsó csúcspont, a Chase This Light után kicsit irányát vesztette a zenekar? Mert az említett, egyébként idén tízéves albumot nem egy sorlemez követte, hanem két koncertkiadvány, amiből a második a JEW egyik alaplemezének, a Clarity-nek az élő előadását tartalmazta. Az ezt követő Inventeden aztán ismét a kezdeti nagy sikert hozó albumjaik producerével dolgoztak, és a végeredmény nem is lett rossz, bár némileg a megfáradás jelei mutatkoztak már, amik számomra a Damage-en csúcsosodtak ki. Hiába üdvözölték sokan a Bleed Americanhez történő visszatérést, én úgy éreztem, hogy túl sok volt a töltelékszám, és a szövegek is inkább csak a korábbi zseniális sorok utánérzései voltak.

 

Ezen kívül a számomra a JEW legnagyobb vonzerejét jelentő emo elemek is kezdtek szépen lassan eltünedezni a dalokból, és így maradt a gyakran kissé sótlan rádiós pop-rock, amire a legjobb jelző a kellemes. Ezzel a szóval azonban inkább a langymeleg lábvizet szoktuk illetni, nem olyasmit, aminek valóban hatása lenne ránk, vagy alapvetően meghatározna egy-egy korszakot az életünkből. Márpedig a Jimmy Eat World számomra az életem egy bizonyos szakaszában a mindennapok aláfestő zenéje volt. Az Y generáció sok tagjához hasonlóan bennem volt a fiatalos hév és a pozitív lelkesedés, de a melankóliára és introspekcióra való hajlam is. Ez a kettősség, és a „vidám szomorúság” látszólagos ellentétéből adódó feszültség volt meg annyira, és látszott később eltűnni a Jimmy Eat World muzsikájából, pedig korábban ez jelentette a legnagyobb vonzerejét és az érzelmi kapcsolódási pontot. És szerencsére ehhez látszanak visszatérni az Integrity Blues-zal is. Bár a nyitó „You With Me” a bevezetője alapján akár Coldplay is lehetne (nem mintha avval különösebben nagy gond volna), benne van minden, ami a JEW lényegét adja. A 2007-es „Big Casino” óta nem írtak ennyire jó kezdődalt, aminek a refrénje ilyen mértékben szíven ütné az embert. Benne talán még némi emós felhang is visszaköszön (bár lehet, hogy ezt már csak én akarom belehallani).

 

 

Az első három dal szimplán tökéletes. A single „Sure and Certain” a legdirektebb sláger, de szerintem a háromból ez a legkevésbé jelentős, a szónak abban az értelmében, hogy a banda a legrosszabb pillanataiban is képes volt hasonló minőséget szállítani. Tehát semmi gond nincs vele, de inkább a megszokottság kellemes (haha) érzése tölt el vele kapcsolatban, mint az a felvillanyozó izgatottság, mint az azt követő „It Matters”-nél, ami bár középtempós és a refrénje is borzasztóan egyszerű, mégis annyi érzelmet zsúfoltak bele, hogy az embernek szinte túlcsordul a szíve tőle. A Jimmy Eat Worldnek nagy titka, hogy bár rendkívül érzelmes és „szép” dalokat ír, nagyon ritkán billen csak át a szépelgés és a negédesség oldalára, és legtöbbször tényleg megmarad érzelmesnek érzelgős helyett.

 

Ezt követően azonban egy kicsit megtörik a varázs, mert két olyan dal jön, amikből az első, a „Pretty Grids” inkább a képzeletbeli bónuszlemezre illett volna, hogy kerüljön a B-oldalassága miatt, a „Pass the Baby” meg a zárásában lévő stoner betéttel csak simán fura. Nem a rockossággal van gond, hiszen a „Get Right” is a keményebb vonalról való, de ide írtak egy tipikus Jimmy Eat Worldös refrént is (a Futures érából), ráadásul nem is húzzák túl a dalt, így kell ezt. Hasonló szellemben fogant a későbbi „Through” is, ami mintha a „Get Right” ikre lenne, mind jellegében, mind minőségben. A kettő között két ballada-hangulatú tétel foglal helyet, a sajnos némileg szépelgő „You Are Free”, és a valóban nagyon szép, megindító „The End Is Beautiful”. A címadó egy nagyzenekari kíséretet is felvonultató, post-rock hangulatú felvezetés a záró „Pol Roger”-hez. Ezt a tételt valószínűleg a „Goodbye Sky Harbor” újkori utódjának szántak, és bár nyilván nem tudja már ugyanazt az érzést hozni, mint a Clarity idején egy záródal (más zeitgeist, más életkor), nagyon megható és hatásos véget ad, és kontextusba is helyezi az egész albumot. „Alone, but not lonely” - énekli Jim Adkins az évek során cseppet sem kopott fiúhangján, és valóban így érezheti magát az ember az Integrity Blues társaságában: szomorkásan, de tudva, hogy vannak, akik majd megvigasztalják; vagyis egyedül, de sosem magányosan.

 

A lemezen elhangzó dalok listája:

1. You with Me

2. Sure and Certain

3. It Matters

4. Pretty Grids

5. Pass the Baby

6. Get Right

7. You Are Free

8. The End Is Beautiful

9. Through

10. Integrity Blues

11. Pol Roger

 

A zenekar tagjai:

Jim Adkins – ének, gitár

Rick Burch – basszusgitár, vokál

Zach Lind – dobok és ütőhangszerek

Tom Linton – vokál, gitár

 

Diszkográfia:

Jimmy Eat World (1994)

Static Prevails (1996)

Clarity (1999)

Bleed American (2001)

Futures (2004)

Chase This Light (2007)

Invented (2010)

Damage (2013)

Integrity Blues (2016)