Főkép

2015. november 8-án jelent meg a sorozat első cikke, és az eltelt idő alatt számomra alaposan kitágult a világ, mert a világ zenéje sokkal gazdagabbnak, változatosabbnak bizonyult annál, ahogyan azt előzetesen gondoltam. Rengeteg együttest, előadót, kiadót ismertem meg, már nincs olyan kontinens, amely ne szerepelt volna a rovatban. Külön öröm, hogy nem csak külföldi, hanem hazai lemezek is rendszeresen megfordulnak a lejátszómban, és a minőségre itt sem lehet kifogásunk – nem véletlenül kerülnek fel időről-időre a különféle külföldi sikerlistákra ezek az albumok. A világzenének köszönhetően újra elkezdtem koncertekre járni, és ezen a téren sincs okom panaszra, a Fonó vagy a Várkert Bazár, no meg a Müpa rendre érdekes programokkal kényeztet, nem beszélve a Szigetről (ahová anyagi okok miatt nem jutok el) vagy a többi rendezvényről (amelyekről időhiány miatt maradok le). Végezetül pedig már itt van nekünk a Budapest Ritmo, amely nem egyszeri alkalom volt, hanem évente megrendezésre kerülő világzenei fesztiválnak ígérkezik.

 

Mindezek fényében kíváncsian várom, a következő hónapokban milyen új lemezek, vagy a ládafiából előkerülő régebbi kiadványok nyerik el tetszésemet, és késztetnek meghallgatásra. Kívánok mindenkinek hasonlóan tartalmas szórakozást, felfedezést a Zenék a nagyvilágból, avagy világzenéről szubjektíven sorozattal.

 

 

Debashish Bhattacharya: Hawaii To Calcutta: A Tribute To Tau Moe (CD)

 

Ez az év is jól kezdődik, hiszen azonmód egy január végén megjelenő lemezzel indul – legalábbis január első hetében az indiai lap steel gitáros, Debashish Bhattacharya idei, Hawaii To Calcutta: A Tribute To Tau Moe című korongját hallgattam. Teljesen jogos a kérdés, tulajdonképpen mi a csoda az a lap steel gitár? A válaszhoz tessék megnézni a mellékelt videót – szóval ilyen, fő jellemzője, hogy vízszintes helyzetben játszanak rajta, és a szokásosnál több húrja van, valamint rokonságban áll a hawaii gitárral.

 

Ez az album tisztelgés Tau Moe előtt. Az ő életéről simán lehetne regényt vagy filmet írni, hiszen családjával 1920-tól kezdve több mint hat évtizeden keresztül koncertezett szerte a világban, népszerűsítve Hawaii muzsikáját. Pár évig Indiában éltek, és megismertették a helyi zenészekkel a hawaii steel gitárt, amelyről kiderült, hogy ideális az indiai rágák eljátszására is. Az indiai tanítványai aztán stafétaként adták tovább a tudást, amit most az 1963-ban született Debashish Bhattacharya (róla érdekességként csak annyit, családjában hetvenhat generációig visszamenőleg mindenki zenész volt) visz tovább, aki egyébként 2004-ben, halála előtt felkereste Tau Moe-t, és ez a találkozás meghatározónak bizonyult számára.

 

Ellentétben Széchenyi Zsigmonddal, nekem semmi bajom nincs az indiai zenével, elringat egyediségével, dallamaival és ritmusaival. Hasonló a helyzet a hawaii muzsikájával, szóval nálam eleve plusz pontokkal indul ez a tizennégy dalból álló tribute album. Gyakorlatilag csak szuperlatívuszokban tudok beszélni róla, mert úgy idézi meg Tau Moe emlékét, hogy közben felruházza a XXI. század frissességével a hawaii dallamokat, illetve virtuóz saját szerzeményekkel mutatja meg, mit köszönhetnek a világutazó zenésznek, milyen, máig érezhető hatása van a szubkontinensen.

 

A lemez csúcspontjai közé tartozik, ezért kihagyhatatlan az utolsó, „Kaua I Ka Huahua`i (Hawaiian War Chant)” című szerzemény, mert egész egyszerűen bámulatos, ahogyan ezt eljátsszák (vendégként az ukulelés Benny Chong működik közre). A saját kompozíciók közül a leghosszabbat említem, mivel az „O ku’u Aloha No ‘Oe (Return To The Source)” mutatja meg talán a legjobban, miként kel életre ezen a hangszeren a rága.

 

Kinek ajánlom: India és Hawaii zenéje keveredik egymással, és a végeredményt minden gitárkedvelőnek ajánlom.

2017. január 27-én megjelenő album (Riverboat).

Az előadó weboldala: http://www.debashishbhattacharya.com/

 

 

 

Mei Han and Red Chamber: Classical and Contemporary Chinese Music (CD)

 

Úgy gondolom, ha valaki évtizedeken keresztül egyetlen hangszernek szenteli az életét, és rendelkezik némi tehetséggel, akkor két lehetőség áll előtte. Mindkét út elvezet a mesteri szintig, amikor a hangszeres tudás a tökéletességhez közelít, és az egyik esetben a hagyományőrzés révén lesz valakiből nemzeti kincs. A másik esetben azonban az alkotásvágy folyamatos kísérletezéssel, a meglévő zenei keretek megújításával, tágításával jár együtt, és eredményez nemzetközi hírnevet. A kínai Mei Han ez utóbbi csoportba tartozik, aki ugyanolyan örömmel játssza el a klasszikus darabokat, mint amilyennel saját szerzeményeit (amelyekbe egyébként előszeretettel építi be más kultúrák dallamait is).

 

Legalábbis a tavaly szeptemberben megjelent albumon számos, erre utaló érdekesség található. Ilyen például a „Dark Red Ruby”, amelyben a balkán és a klezmer idéződik meg. Első hallásra ez nagyon furcsa keverék, köszönhetően a kínai hangszereknek, kezdve a guzheng (ku-cseng) nevű kínai citerafélének (ezen játszik Mei Han), de van még itt pipa, daruan és zhongruan. Másodiknak említem a „Nokoto” című szerzeményt, amellyel egy japán koto zenésznek (Tadao Sawai) állít emléket. Ebben érdekesen keveredik a két ország zenéje, és ezt csak még jobban megbolondítja a vendégmuzsikus (Randy Raine-Reusch) nyugatias játéka.

 

„Gakino Horo” – egyértelműen ez a legváratlanabb tétel a lemezen, hiszen a bolgár néptánc ebben a környezetben kifejezetten kakukktojásnak számít. Minden előzetes feltételezésem ellenére a négy hölgynek (hárman alkotják a Red Chambert) tökéletesen sikerült megidéznie a balkán hangulatát és a buzuki hangját. Természetesen nem maradunk kínai muzsika nélkül, a „Xi’an Medley” vagy a „Peng Baban” gondoskodik arról, hogy megismerjük a (gu)zhenghez zenei gyökereit.

 

Bevallom, nekem főként azok a szerzemények tetszettek a legjobban, amelyekben Mei Hanés zenekara túllépnek Kína határain, és azzal kísérleteznek, miként tudják más népek zenéjét megszólaltatni hangszereiken. Ez mindenképpen dicséretes kezdeményezés, amely talán a következő korongon érik be majd igazán. Annyit még, hogy nagyon jó elképzelésnek tartom a hagyományos kínai dallamok, egyfajta ellenpólusként történő beiktatását, mert így jól érzékelhető a zenészek kreativitása, tehetsége, és az a különbség, ami a lemezen bemutatott kultúrák között van.

 

Kinek ajánlom: a kínai zene kedvelőinek, illetve az egzotikumra vágyóknak.

2016-ban megjelent album (ARC Music)

Az előadó weboldala: http://www.mei-han.com/meihan.html

 

 

 

Gypsy Kumbia Orchestra: Revuelta Danza Party (CD)

 

A kanadai zenekar 2015-ös lemezét jelölték a következő év világzenei Juno-díjára, amit ugyan végül nem kaptak meg, de így is jelzi, nem akármilyen társulatról van szó. Esetükben ez a kifejezés nem alaptalan, hiszen saját bevallásuk szerint nem csak zenében gondolkodnak, számukra fontos a tánc, a cirkusz és a képzelet bevonása a produkcióba. Ezen állítás igazáról mindenki meggyőződhet, elég csak megnézni a mellékelt videót, amely – tekintettel a nagylétszámú együttesre – a kifejezetten előnyös a 360 fokos látószöges verzióban készült, így minden tagot megnézhetünk előadás közben. A folyton változó helyszínek miatt ez nem is olyan egyszerű feladat, nekem például csak tizenhat embert sikerült megszámolnom (a honlapjuk szerint tizennyolcan vannak).

 

Mivel hazai koncertre sajnálatos módon nem sok esély van, ezért be kell érjem a zenével, amely az indiai és a kínai albumhoz hasonlóan nagyon furcsa valami. A montreali csapat ugyanis azt találta ki, hogy ők bizony keresztezik a cumbiát a kelet-európai cigányzenével (bár ez utóbbi alatt érzésem szerint főként a balkáni rezesbandákra gondoltak). Számomra ez már első olvasatban is érdekesnek tűnt, aztán az első meghallgatás után már több mint izgalmasnak találtam, a gyorsan váltakozó hangulatok, és a minőségi muzsika miatt.

 

Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem a cumbia mindig megnyugvást, egyfajta otthonosság érzést okoz, bódult pillanataimban Latin-Amerika csárdásának mondom, mert egyszerűsége annyira mentes bármiféle mesterkéltségtől, amennyire csak lehet. Ezért elsőszámú kedvencnek a „Alta Cima” című nótát mondom, mint echte cumbiát, erre készült a korábban említett videó. A Balkánt és a cigányokat jópár szerzemény megidézi, többek között a „Sirba Loca” tétel, amelyből legalább annyira árad az energia, az életöröm, mint mondjuk a Fanfare Ciocărlia vagy a Boban Marković Orkestar zenéjéből.

 

Harmadik kategóriába azokat a számokat teszem, amelyek mindkét csoportból ki vagy belógnak, ilyen például a „Gaïa Bolo (Cataclismo)”, ami helyenként hasonlít a rezes cigányzenére, de az improvizációnak köszönhetően jazzes, kísérletezős kakofóniába torkollik. Szintén ide tartozik a „Nihavent”, ahol főként a vonósok hangsúlyosak, a fúvósok csak alájátszanak nekik, és helyenként olyan az egész, mintha egy balkánról érkező banda latin zenét játszana, nagyon visszafogottan – ez szintén csúcspont nálam.

 

Érzésem szerint az együttes számára a szövegek másodlagosak, sokkal inkább arra koncentrálnak, hogy táncra késztessék a hallgatót, miközben mosolyt varázsolnak az arcára. Ezt pedig minden további nélkül teljesül, köszönhetően ennek az energiával teli, mindkét kontinensről a legjobb részeket felhasználó zenében. Egyedül az hiányzik, hogy élőben lássam őket.

 

Kinek ajánlom: balkáni rezes muzsika találkozása a cumbiával. Gyönyörű, hallgatásra javallott muzsika.

A 2015-ös album (Girovago).

Az együttes facebook oldala: http://www.gypsykumbia.com