Főkép

Elég egy pillantás a borítóra, és egyértelműen érzékelhető a változás. Az arc sminktelennek tűnik, a haj szabadon göndörödik, mint mostanában sok olyan televíziós sorozatban, ahol önazonosságukat felvállaló fiatal vagy már nem is teljesen ifjú fekete nők szerepelnek (ilyen például a Hogyan ússzunk meg egy gyilkosságot vagy a Luke Cage). Elsőre talán a természetes szó juthat az eszünkbe erről, de tudjuk: valamilyen szinten minden konstrukció. Sokkal inkább arról van szó, hogy egyre többen fogadják el azt, amilyenek; azt, amit valóban a sajátjuknak éreznek. Maga a művész így öntötte szavakba ezt:

 

„Amikor elkezdtem írni ezt az albumot, először fordult elő, hogy teljesen tisztában voltam azzal, milyen témákról és kérdésekről akarok beszélni. Nagy hatással voltak rám azok a művészek, akiket egész életemben a példaképeimnek tartottam. Simone, Dylan, Marley, Lennon. A művészet és a politikai aktivizmus káprázatos metszetét létrehozva, dalaikkal a nép szavának adtak hangot. Mindez arra ösztönzött, hogy tárjam a világ elé a saját igazságomat; hogy olyan számokat írjak, melyek a világban szerzett személyes tapasztalataimból merítenek, valamint azokból a mindannyiunkat érintő valódi problémákból, amiket magam körül látok, és a szülővárosomhoz, New Yorkhoz kötődő őrült, mély kapcsolatomból.”

 

Ez utóbbit kvázi illusztrálandó, az anyagot számos „közjáték” – rövidke monológ, párbeszéd vagy akár metróban elhangzó közlemény – szakítja meg, így is biztosítva a kellő helyi színezetet, a couleur locale-t. (Először persze, a számlista böngészésekor sehogy sem értettem, hogyan kezdődhet bármi is közjátékkal.) Ezekben verseket, rappelést is bőven hallani, és így tökéletesen megadják az alaphangot az egészhez. Az alapvető változást mégis az jelenti, hogy klasszikus pop/hip-hop helyett valami elementárisabbat, bizonyos értelemben keményebbet hallhatunk. Az első valódi szám, a „Gospel” még egyszerre példázza ezt, és cáfol rá iménti tételemre – makacs, felfelé kúszó hangsorok felett nem-triviális rapet hallhatunk, némi gospeles beütéssel –, a „Pawn It All” viszont már egészen más, amennyiben parányi elcsúsztatásokkal teszi izgalmassá a viszonylag egyszerű melódiát. Engem valamelyest Prince némelyik jazzesebb számára is emlékeztet ez a dal, de amitől valóban nagyszerű és izgalmas a szerzemény – ám ez az egész lemezre igaz –, az egyfajta elképesztő egyszerűség és összetettség keveréke.

 

A „Kill Your Mama”-t, ha lehet, még határozottabban ez a kettősség jellemzi. Gyakorlatilag egy szál gitárt hallhatunk, meg Alicia hangját – az előbbi szigorúan tartja a ritmust, az ének/vers pedig meg-megsiklik, a helyére zökken, begyorsít, belassít, mégis mindig abszolút tökéletesen „ráül” a kíséretre –, az egész mégis elemi erővel ragad magával és szippant be, akár egy örvény, ezért kénytelenek, tényleg kénytelenek vagyunk odafigyelni a szövegre. Nem is zene ez – vagyis dehogynem, hiszen a legkisebb díszítés, egyetlen sóhaj vagy sikkantás hátborzongatóan gyönyörű tud lenni –, inkább dallamokká bővített irodalom. Igaz, olyan vibrafonszólókat is igencsak ritkán hallani hagyományos popmuzsikában (no de mi az?), amilyen a „She Don’t Really Care­_1 Luv” első egységének második felét színesíti (mit színesíti, teszi egyenesen zseniálissá).

 

A páratlan, az utolérhetetlen „újítás” – vagy tán „régítés”, ki tudja? –, vagyis a csoda azonban mégiscsak az album közepétől tetten érhető. Az „Illusion Of Bliss” orgonás bluesa nagyjából ugyanolyan durván vág gyomorszájon minket, mint a Rolling Stones azóta megjelent Blue & Lonesome című korongja. Ismerjük minden egyes hangját, pedig sosem hallottuk még, az énekkel pedig lehetetlen nem együtt élni, beleolvadni a szövegbe, és ahogy a szám végén minden letisztul, és himnikus magasságokba emelkedik, nem lehet nem beleborzongani abba, amit hallunk. A „Blended Family” egyértelműen fontos Aliciának – itt ismét egy pár hangos gitártémából bomlik ki a dal, amit kissé a régi Poe-ra emlékeztető elektronikus alap kísér, a varázslat pedig megint csak a részletekben, az apró csavarokban, a szabad játszadozásban rejlik, habár e játék elképesztően komoly azért. Aztán következik a „Work On It”, az elcsúsztatások és a felszabadult játék, a szépség és egyszerűség, az emelkedettség újabb himnusza. A dallam hihetetlenül szép ívű, ahogyan Alicia éneke is, ugyanakkor szinte minden pillanatban hallhatunk valami meglepőt, valamit, amire tényleg nem számítanánk. A lemez vége felé az Amerikát Európával elegyítő „Hallelujah” részesít minket még ehhez hasonló élményben, de a szám, az az egy szerzemény, amiért önmagában érdemes lett volna megcsinálni a lemezt (nem mintha ne lehetne élvezni az album minden egyes pillanatát, az „A Girl Can’t Be Herself” például egyértelmű reggae-s beütésével üdítő zenei kísérlet, a szöveg ugyanakkor ebben is rendkívül komoly), egyben az utóbbi idők egyik leghatásosabb videójának alapja is.

 

A „Holy War”-ról beszélek. Legfeljebb John Lennon „Imagine”-jéhez, vagy még inkább a „Give Peace A Chance”-hez hasonlítható ez a békehimnusz. A szavak kétségkívül kevesek hozzá. Az egész hullámzik, dagad, kibomlik, felemelkedik és felemel. A gitár meleg tónusa gyönyörűen egészíti ki a huszonegyedik századian korszerű elektronikát és Alicia kissé füstös, döbbenetesen érzelemdús, szépséges hangját. És igen, nehéz nem egyetérteni a mondandójával. Bárcsak az élet ne lenne sokkal komplikáltabb annál, hogy a dalban megfogalmazott gondolatok valaha megvalósíthatók legyenek.

 

 

Soha nem készített még ennyire erőteljes és szép lemezt Alicia Keys. Nagyon úgy tűnik, hogy valóban megtalálta az igazi hangját, és ezzel sikerült felülmúlnia az eddig sem gyengének mondható produkcióit. A szeretetet hirdeti, és bármennyire közhelyes legyen is ez az üzenet, nem veszít aktualitásából. És ha ez egy ennyire tökéletes zenei megnyilatkozásban jut kifejezésre, csak hálásak lehetünk a sorsnak, hogy ebben a korban, ezekben az években élünk, és nekünk, hozzánk, értünk szólhat ez a muzsika.

 

Előadók:

Alicia Keys – ének, vokál, zongora, billentyűk, dobprogram

Roy Ayers – vibrafon, vokál

Mark Batson – zongora, dobprogram

Tish Hyman – vokál

Illangelo – vokál

Dave Kuncio – gitár

Harold Lilly – dobprogram

MusicMan Ty – dobprogram

ASAP Rocky – ének

Pharrel Williams – dobprogram, Rhodes zongora, Moog Taurus, vokál

 

A lemezen elhangzó számok listája:

1. The Beginning (Interlude)

2. The Gospel

3. Pawn It All

4. Elaine Brown (Interlude)

5. Kill Your Mama

6. She Don’t Really Care/1 Luv

7. elevate (Interlude)

8. Illusion Of Bliss

9. Blended Family (What You Do for Love) (feat. ASAP Rocky)

10. Work On It

11. Cocoa Butter (Cross & Pic Interlude)

12. Girl Can’t Be Herself

13. You Glow (Interlude)

14. More Than We Know

15. Where Do We Begin

16. Holy War