Főkép

John Scofield, korunk egyik legjelentősebb jazz gitárosa évről évre termékenyen, mindig egy jól meghatározható hangzás jegyében alkot. Az idei év végén megjelent albumán a countryt választotta, nem kisebb muzsikusokkal kvartetté kiegészülve, mint Steve Swallow basszusgitáron és Bill Stewart dobokon – akik egyébként gyakori társak –, valamint Larry Goldings orgonistával, aki egyébként zongorán is közreműködik.

 

Természetesen szó nincsen arról, hogy ez a remek négyes elkezdene a hagyományos értelemben country muzsikát játszani, hanem ismert és kevésbé ismert kompozíciók felismerhető vagy éppen alig felismerhető feldolgozásait kapjuk. Az utóbbiak közül kedvencünk az egy akkordra redukált Hank Williams, „I’m So Lonesome I Could Cry”, felgyorsított, feszes tempója. Ahogyan Scofield fogalmaz a kísérőfüzetben:

 

„Ez a legalapvetőbb kompozíció. A »három akkord és az igazság« helyett ez csak »két akkord és az igazság«. Mi pedig fogtuk és az »egy akkord és az igazság« képletére fordítottuk. Próbáltunk minél több kárt okozni.”

 

Ahogyan Phil Madeira, a kísérőfüzet narratív hangja fogalmaz: „Egyedül a jazz a cél, és bár lehet, hogy Hank Williams forog a sírjában, Scofield nem akart tiszteletlen lenni. Éppen ellenkezőleg, egy kétségbeesett szöveg és egyszerű dallam szeretete szolgált tökéletes kiindulási pontként a zenészeknek, hogy annyira kívül kerüljenek rajta amennyire csak lehetséges. Scofield egy csak rá jellemző, „signature” torzított hangzással zárja le a dalt, mintegy válaszul az egyik legelkeseredettebb lírára válaszul

– „Did you ever see a robin weep

When leaves begin to die?

Like me, he’s lost the will to live

I’m so lonesome I could cry”

... Amikor megkérdeztem Scofieldot, hogy a szöveg ismerete befolyással van-e a játékára, azt felelte: »Segít ha ismerem a dal szövegét, egyébként csak lick-eket játszanék.«”

 

Ez a cinikusnak is tekinthető válasz azért némi igazságot is hordoz magában. Bár kétségtelen, hogy minden nagy improvizatív zenét játszó muzsikus rendelkezik a saját jegyeit kidomborító zenei nyelvtannal és a hozzá illeszkedő szókészlettel, amelyek többnyire egy meghatározott medret adnak rögtönzéseiknek, Scofield az egyik olyan művész, aki sokszor kelti hallgatójában – még élőben is – azt az érzetet, hogy ennek a formának a kidolgozottsága időnként akár annyira túlzó is lehet, mintha hangról hangra megírt szólókat játszana. Mindazonáltal mindig mesterien érti a dolgát.

 

Az album mégis pihekönnyű, ami egyrészt fakadhat abból is, hogy bár Goldings egy orgona óriás a jazzben, arra is tökéletes példa, hogy csak azért mert valaki jó orgonista, nem feltétlen jó zongorista is. Ezért bár lírai hangja kétségbevonhatatlan, az orgona sajátos billentési technikájából fakadó játéka egyszerűen nem érvényesül a zongorán. Azt pedig, hogy Bill Stewart miért veszik el szinte a háttérben, tényleg nem értjük. A zseniális dobos a szokottnál talán visszafogottabb is, de többszöri hallgatás után mégis arra kell rájönnünk, hogy alapvetően nem lett elég jól keverve ezen a lemezen a dob, és amolyan háttérbe húzódó pálcika-dob érzetünk támad az album hallgatása során.

 

A lemezt viszont mindvégig áthatja a zenészek közti erős „simpatico”, amitől egyszerűen jó hallgatni.

 

Előadók:

John Scofield – gitár

Larry Goldings – orgona, zongora

Steve Swallow – basszusgitár

Bill Stewart – dob