Főkép

A 15. Womex Budapesten került megrendezésre, és nem csupán a számtalan remek koncert miatt volt számomra emlékezetes, hanem a rengeteg, itt megismert muzsikának köszönhetően. Ezért egy új rovatot indítok, amelyben – terveim szerint – a Womexen kapott demókról és lemezekről, illetve az utólag kapott korongokról írok röviden. A hatékony helykihasználás miatt egy cikkben általában három albumról esik szó – szigorúan szubjektív alapon, némi háttérinfóval kiegészítve. Mindezt azért tartom fontosnak, mert bár népzenével jól állunk, és van pár exportálható minőségű hazai zenekarunk/előadónk, és időnként külföldi kollégáik is koncerteznek errefelé, azért még bőven van mit pótolnunk. A nagy fesztiválokon kívül a komolyabb szóló turnék is hiányoznak – hogy ez az anyagi helyzet, vagy más okra vezethető vissza, azt mindenki döntse el maga. Egy biztos, rengeteg, megismerésre érdemes (vagy kevésbé érdemes) világzene vár még arra, hogy elindítsuk a lejátszónkban.

 

 

Anda Union: Homeland (CD)

 

Kezdetben vala a Huun-Huur-Tu, mint a mongol torokéneklés letéteményese, és akárcsak a vérszomjas elődeik, ők is meghódították a világot. Azonban az utóbbi években beérik koncertezéssel, márpedig ez egy olyan piac, ahol folyamatosan igény van az újdonságokra. Így nem csoda, ha sorra alakultak a hasonló tematikára épülő együttesek, akik hol jobban, hol kevésbé ragaszkodnak az eredeti népzenéhez.

 

A Belső-Mongóliából érkező Anda Union formáció nem kacérkodik sem a jazzel, sem az elektronikával, megmaradnak a hagyományos népzene nyújtotta kereteknél, azt viszont kimondottan sokrétűen művelik. Ez részben a viszonylag nagy létszámuknak köszönhető, a kilenc zenész a mongol együttesekhez képest sokféle hangszereken játszik, ráadásul ezeket az instrumentumokat különféle stílusokban használják. Repertoárjukban megtalálható a klasszikus torokéneklés, a tiszta női énekre épülő dal és az instrumentális szerzemény is.  Hangulatát nézve ugyanilyen változatosság jellemzi a Homeland albumot, hiszen a kocsmák vidámságát (Drinking Song), a pusztában vágtató harcosok szilajságát (Jangar), a természet szépségét (Lake Dance Saverden) idéző szerzemény egyaránt megtalálható rajta. A személyesebb tételek között szerepel az elválás szomorúsága (Mother Song) és a múltra való büszkeség (Mini Mongol) – egyszóval egy nép öröme, bánata, büszkesége jelenik meg ezekben a számokban, és ennél többet nem is várok el egy ilyen lemeztől.

 

Nekem legjobban a „Drinking Song” tetszett, szertelensége okán, míg a „Lake Dance Saverden” megunhatatlannak bizonyult, mert olyan gyönyörűségesen idézi meg zeneileg a végtelen tájat (legyen az puszta vagy a Bajkál), ahogyan csak kevesen tudják. Harmadikként pedig a „Buriat Song” című szerzeményt ajánlom mindenki figyelmébe, ugyanis ebben az énekesnő (Tsetsegmaa) olyat énekel, amilyet már régen hallottam.

 

Zárásként még csak annyit, hogy mivel rendszeresen turnéznak a nyugati féltekén, nem lenne rossz ötlet, ha valaki hazánkban is felléptetné az Anda Uniont.

 

Kinek ajánlom: mongol népzene A-tól Z-ig, torokéneklésen, csengő női hangon át a lófejes hegedűig.

2016-ban megjelent lemez (Hohhot Records).

Bővebben az együttes weboldalán: http://www.andaunion.com/

 

 

 

Söndörgő: Live Wires (CD)

 

Ilyen sem volt még a rovat fennállása óta: olyan együttes koncertlemezéről írok, akiket volt szerencsém élőben is látni a Várkert Bazárban, egy emlékezetes estén. A Söndörgő azon kevés magyar zenekar közé tartozik, akik egyedi muzsikát játszanak. Elsősorban azért, mert tamburásokat csak elvétve láthatunk, miként a külföldi kiadónál lemezeket megjelentető társulatból sincs sok, s végül, de nem utolsó sorban gyakran koncerteznek külföldön. Ja és még egy fontos tény: lemezeik rendre felkerülnek a világzenei slágerlistákra. Ez például 9. helyen nyitott az októberi WMCE húszas listán – ez halmazatilag nem semmi teljesítmény, jelzi, tényleg tudnak valamit a szentendrei zenészek.

 

Ellentétben a bevált gyakorlattal, az album anyaga nem egyetlen koncertből, hanem az elmúlt 15 év fellépéseinek legjavából került összeállításra. Angol és magyar konferálások egyaránt előfordulnak, miként vendégzenészek is felbukkannak (például Ferus Mustafov), és kis túlzással best of válogatást hallunk, hiszen amennyire sikerült beazonosítanom, a 2005-ös lemeztől (Oj Javore) napjainkig terjedt a setlist.

 

Nem könnyű feladat bármi kiemelni a legjobbak közül, de nem lehetetlen, hiszen van pár tétel, amely hallatán komolyan sajnálom, hogy nem lehettem ott az eredeti koncerten. Olyan erő, olyan virtuozitás árad belőlük, a zene oly mérvű szeretete – ami az „élni jó” jelszó maradéktalan elfogadására ösztökél. Mert lehet mozdulatlanul végigülni a „Tonči” hat percét? Vagy a „Farandole” lassan kígyózó dallamai hatására nem magunk elé képzelni valami egzotikus tájat, karavánostól?  Az egyik csúcspont ugyan nyilvánvalóan a záró „Jovano”, de mégsem ezt, hanem az instrumentális „Voje Sasa” szerzeményt említem, a maga kényelmes indításával és fokozatosan gyorsuló tempójával.

 

Kinek ajánlom: délszláv zene, ahogyan azt csak a Söndörgő tudja játszani – kötelező darab.

2016-ban megjelent album (Riverboat Records).

Az együttes web oldala: http://www.sondorgo.hu/SoNDoRGo/Home.html

 

 

 

Çiğdem Aslan: A Thousand Cranes (CD)

 

Ezúttal egy olyan énekesnő lemezéről írok, aki ugyan már több alkalommal fellépett hazánkban, de eddig még egyetlen alkalommal sem láttam a színpadon. Ezt így utólag sajnálom, mert a novemberben megjelenő második lemeze (A Thousand Cranes – Ezer daru), alapján nem csak énekelni tud, hanem jó érzékkel választja meg a dalait. Ezek között egyaránt találhatunk tradicionális népdalt és kortárs szerzeményt, szerelmest és szomorút, vagyis határozottan törekszik a sokszínűségre, az előző rembétikós album utáni továbblépésre.

 

A daru ebben az esetben jelkép, a szabadság, a tudás madara, megtestesíti vágyainkat, miközben látja örömeinket, fájdalmainkat, hibáinkat – egyszóval remek kiindulópontot jelent egy hangulatában változatos album megalkotásához. Çiğdem Aslan nem elégedett meg ennyivel, hanem a zenében is hasonlóra törekedett, ezért olyan zenei körutazásra vállalkozott, amelyhez a múlt század elején még elegendő volt olyan városok utcáin végigsétálni, mint Szmirna vagy Konstantinápoly. Görög, török, szláv, örmény és még ki tudja miféle nációk muzsikája keveredett egymással békében ezeken a helyeken – és ezt a keveredést, egymás mellett létezést kapjuk vissza a lemezen.

 

Miközben a zenészeknek jól hallhatóan nem okoz gondot a különféle stílusok előadása, érzésem szerint még a modernizálásra is gondot fordítottak, főként a zongora játéka jelzi, ez már nem a vidék, hanem a város, a modern város hangja. Aslan éneke pedig egyszerűen gyönyörű, kivált, amikor görögül énekel. Arra a kisebbfajta varázslatra, amit a torkával művel, jó példa a záró „To Minore tis Aygis”, amelynek elején ugyan együtt énekel a férfiakkal, de amikor nagyjából a szám harmadától egyedül marad a mikrofonnál, akkor tényleg mindenkit meggyőz arról, hogy ő valóban szerelmes és bánatos.

 

Kinek ajánlom: görög, török, balkáni dallamok, merengős tolmácsolásban, ezért főként rembétiko és a hasonló stílusok kedvelőinek javallott.

2016-ban megjelent album (Asphalt Tango Records).

Az énekesnő weboldala: http://www.cigdemaslan.com/