Főkép

Azt hiszem, nem túlzás kijelenteni, hogy az emberek nagy többségének fejében meglehetősen ellentmondásos kép él az angol kultúráról – ha egyáltalán él valamilyen. Példaként elég megemlíteni a „közmondásosan unalmas” angol konyhát, ugyanakkor az olyan celebséfek, mint Jamie Oliver vagy a cikkekben, könyvekben ételekkel foglalkozó Nigella Lawson mégsem a semmiből, gyökerek és tradíciók nélkül bukkantak elő (az angol sörökről és sajtokról nem is beszélve). A zene terén pedig aligha tudna egy átlagos halandó legalább két fontos huszadik századi angol zeneszerzőt felsorolni, a máig kitörölhetetlenül belénk ivódott dallamok közül mégis nem egy éppen az ő műveikből származik. És koránt sem a hivatalosan könnyűnek nevezett zenére – az „Imagine”-re, a „Bohemian Rhapsody”-ra, vagy az „Every Breath You Take”-re – gondolok.

 

Az egyik ilyen melódia Edward Elgar Enigma-variációk című darabjának IX. variációja, amely „Nimrod”-ként ismert, és amellett, hogy elhangzott a londoni olimpia nyitó ünnepségén, kísérőzeneként hallhattuk az I. Erzsébetről szóló Elizabeth, valamint az Ausztrália című filmekben is. Ha lehet, még ismertebb Gustav Holst A bolygók nevet kapott szimfonikus szvitjének első tétele, a „Mars”, amely olyan tévésorozatok háttereként csendült fel, mint a Sherlock, az Így jártam anyátokkal és a Dexter, de ha bárki járt az utóbbi egy-két évtizedben Deep Purple koncerten, akkor az együttes műsorának felvezető zenéjeként úgyszintén erre ismerhetett rá.

 

Számomra mindenesetre az köti össze a két szerzőt, ahogyan az érzelmeinkkel tudnak játszani: ahogyan felemelő, csodálatos ívű melódiákat váltogatnak vidám, könnyed játszadozással. Ebben valamennyire Bartókra is hasonlítanak, ám az ő esetükben hozzáadódik ehhez egyfajta angolos attitűd – Dowland, Tallis, Purcell öröksége. Leginkább ráadásul a himnikus dallamok emelkednek ki a művekből, mint amilyen a Planéták „Jupiter” tételének középrésze, amely bármelyik ország nemzeti himnuszának beillene. A keret mégis olyan táncos szórakozás, amely a legenda szerint még a takarítószemélyzetet is elbűvölte a darab első próbái során, ugyanakkor egyáltalán nem nevezhető frivolnak vagy vulgárisnak. Egyszóval azt az életigenlő hozzáállást és magabiztos büszkeséget tükrözi, amit személy szerint sokáig az angolokkal, sőt, általában véve a britekkel társítottam.

 

Az előadás maga úgyszintén ezt az atmoszférát teremti meg. Sir Adrian Boult annak idején személyesen vitathatta meg értelmezését a komponistákkal, ezenkívül számtalanszor megszólaltatta a műveket különböző zenekarai élén. A korhűség tehát adott, ugyanakkor a jelen felvételen jól érződik az érettség is. A zenekar erőteljesen, de nem bántóan vastagon szól, a szólamok közötti arányok tökéletesen eltaláltak, és minden a helyén van, a lehető legtökéletesebben szól. Olyan, mint a legkiválóbb brit automobilok: a Rolls Royce-ok, Aston Martinok, Jaguarok és Bentley-k. Gyönyörű ívek, hibátlanul szabályozott erő, lenyűgöző kidolgozottság, letisztultság, visszafogott, cseppet sem hivalkodó, ennek ellenére könnyen tetten érhető fényűzés.

 

A felvételeket hallgatva legerősebben mégis a nosztalgia hatalmasodhat el rajtunk. A két mű és az interpretációjuk egy olyan múltat idéznek fel, amelyben nekünk ugyan nem lehetett részünk, mégis megsejthetjük a jelenlétét a régies angol kisvárosokban, London tradicionális külkerületeiben, ámde tudjuk, hogy ez már valóban elmúlt, sosem lesz ugyanolyan. A változás megállíthatatlan, a birodalomnak már régóta vége, az egykor viszonylag egységes kultúra néha elviselhetetlenül sok külső hatást épít magába. Ilyenkor nyújt fogódzkodási pontot Holst és Elgar e két kompozíciója, hogy néhány pillanatra még elmerülhessünk egy talán dicsőbb, de mindenképp angolosabb világ hangokkal újjáteremtett lenyomatában.

 

Előadók:

London Symphony Orchestra (1-15)

The Geoffrey Mitchell Choir (16-22)

London Philharmonic Orcherstra (16-22)

 

Sir Adrian Boult – karmester

 

A lemezen elhangzó művek listája:

1-15. Edward Elgar: Variations on an Original Theme Op. 36 ‘Enigma’

16-22. Gustav Holst: The Planets Op. 32