Főkép

A 15. Womex Budapesten került megrendezésre, és nem csupán a számtalan remek koncert miatt volt számomra emlékezetes, hanem a rengeteg, itt megismert muzsikának köszönhetően. Ezért egy új rovatot indítok, amelyben – terveim szerint – a Womexen kapott demókról és lemezekről, illetve az utólag kapott korongokról írok röviden. Mivel a legtöbb esetben csupán pár számos promóciós anyagokról van szó, egy cikkben általában három korongot igyekszem majd bemutatni – szigorúan szubjektív alapon, némi háttérinfóval kiegészítve. Mindezt azért tartom fontosnak, mert bár népzenével jól állunk, és van pár exportálható minőségű hazai zenekarunk/előadónk, és időnként külföldi kollégáik is koncerteznek errefelé, azért még bőven van mit pótolnunk. Nemcsak a nagy fesztiválok hiányoznak, hanem a komolyabb szóló turnék is – hogy ez az anyagi helyzet, vagy más okra vezethető vissza, azt mindenki döntse el maga. Egy biztos, rengeteg, megismerésre érdemes (vagy kevésbé érdemes) világzene vár még arra, hogy elindítsuk a lejátszónkban.

 

 

 

The Syamisenist: Treble (CD)

 

Az utolsó Rage koncerten, amikor valamelyik előzenekar a gitárok mellett buzukit is használt az izgalmasabb hangzás érdekében, Attila barátom felvetette, ez vajon világzene vagy sem. Egy sör után abban maradtunk, hogy ez inkább metal, mintsem bármi más, mert ugyan a hangszer alapján ez elképzelhető lenne, de mivel a zene semmilyen más stílusra utaló momentumot nem tartalmaz, nem érdemelnek más címkét.

 

A 2012-ben alakult japán The Syamisenist trió esetében egy pillanatig sem kellett efféléken gondolkodnom, mert esetükben cseppet sem számít dekorációnak a nagyméretű tsugaru samiszen (amely nevét a Hokkaido sziget északi részén található Tsugaru-félszigetről kapta). Ezt a hangszert egyébként előszeretettel használják jazz, rock és más populáris műfajok előadására, mert a samiszenek közül hangzásilag ez hasonlít legjobban a gitárra. Az együttes Treble című lemezén nagyon gyakran a rock elemek dominálnak, ezt főként a dobos, Kyohei Sasamoto esetében érzem meghatározónak, a két gitáros, akarom mondani samiszen játékos (Jack és Yuji) inkább az adott szám hangulatának megfelelően penget, mintsem mereven ragaszkodjon a rock szerkezetéhez.

 

És itt válik a szememben világzenévé, egyedivé az, amit csinálnak, mert ezek a dallamok valahol félúton helyezkednek el a rock és a japán népzene között. Európai fülnek ez még ebben a formában is kellőképpen egzotikus hallgatnivaló, az meg már tényleg csak a ráadás, hogy helyenként gitárszólókat hallok – teljesen más tálalásban, mint amihez egyébként hozzászokhattam. Eddig még nem említettem, de fontos tudnivaló, hogy az elejétől a végéig instrumentális zenéről van szó, az ének teljesen hiányzik a produkcióból.

 

A nyolcszámos album kellőképpen változatos, néha egy szerzeményen belül variálnak a hangulatokkal (Curry), máskor mintha filmzene szólalna meg (The Before Night Holi), hogy aztán egyszerűen megmártózzunk abban a hangáradatban, amit a két samiszen produkál (Cobra). A szólókat sok „gitármágus” megirigyelhetné, van, amelyik bármely rocklemezen elférne (Battler’s High). Nekem legjobban ez utóbbi szám tetszett – a videón megtekinthető –, de ezen kívül a „Cobra” is teljesen elvarázsolt, köszönhetően a tempó- és hangulatváltásoknak, a samiszent nem kímélő pengetésnek, és annak, hogy érzésem szerint itt sikerül leginkább keresztezni a két stílust, ezáltal a lehető legtöbbet kihozni a hangszerekből. Köszönhetően a hangszerközpontúságnak, vétek csak egy alkalommal meghallgatni az albumot, mert a zene hajlamos apránként felfedni magát, gyakorlatilag mindig felfedezek benne valami újat, valami szépet, ami addig elkerülte a figyelmemet. Egyszer igazán elhozhatná őket valaki egy koncertturné során Budapestre.

 

Kinek ajánlom: a rock és a japán zene kedvelőinek, s természetesen a samiszen hangjáért rajongóknak.

2015-ben megjelent lemez.

Bővebben az együttes facebook oldalán: https://www.facebook.com/syamisenist

 

 

 

World Music from Catalonia 2015 (CD)

 

2016-ban ismét Santiago de Compostella ad otthont a Womexnek, ami többek között a spanyol világzene reflektorfénybe kerülésével is jár. Azonban ha az Ibériai-félszigetről beszélünk, akkor a spanyolon kívül él még errefelé pár népcsoport, amely említésre méltó zenei hagyományokkal rendelkezik (baszk, galíciai, asztúriai, okcitán és a katalán). Ez a válogatás csak a katalán előadókra fókuszál, de ennek ellenére is sikerült egy nagyon változatos muzsikát tartalmazó korongot összeállítani. Azt pedig újfent szomorúsággal vegyes csodálkozással kellett megállapítanom, hogy a kiadványt egy olyan szervezet gondozta, amely léte idehaza elképzelhetetlen.

 

Katalónia területi elhelyezkedése miatt a saját hagyományokon kívül nagyon erős a spanyol és a francia zenei hatás, valamint Afrika sem hiányozhat a felsorolásból, akárcsak a reggae és a jazz. A legfontosabb, hogy a számok többsége az élet napsütéses mivoltát hirdeti, és ugyan hamisítatlan latin fiestát nem hallottam a lemezen, azért a vidámság tartósan velem maradt hallgatás közben. Persze a fentieken kívül gyakorta felbukkantak más stílusok is, ettől azonban csak még jobb, még változatosabb lett az album.

 

A tizenöt fellépő közül nekem legjobban a Bongo Botrako produkciója tetszett (Mundo nuevo), köszönhetően annak, hogy zenéjük valahol a punk lendülete és a Mano Negra lazasága közé helyezhető, és olyan energikusan játszanak, amely lendület óhatatlanul átragad a hallgatóra (az életörömről már nem is szólva). Kicsit szolidabb a Txarango, akik ugyan nagyobbat merítenek a különféle stílusokból, de mivel a pop (legalábbis a „Som un riu” című számban) erősebb a többinél, a fülbemászó dallamok ellenére csak a második helyre futottak be nálam. Harmadikként pedig a héttagú La Sra Tomasa formációt említem, mert ők hasznosították legjobban a latin ritmusokat, kiegészítve némi elektronikával, aminek köszönhetően muzsikájuk egyfajta „korai Ricky Martin találkozik a rézfúvósokkal és hozzájuk csapódik egy house/dubstep vagy efféle zenékben utazó DJ” ötvözeteként írható le. Elsőre furcsa zene, de letagadhatatlanul vidám produkció – tetszik.

 

Kinek ajánlom: gyakorlatilag mindenki talál rajta szerethető zenét.

2015-ben, direkt a Womexre összeállított válogatás.

A kiadó honlapja: http://www.creativecatalonia.cat/web/?q=en/node/8995

 

 

 

Sonasásta Music: Womex sampler 2015 (CD)

 

Úgy gondolom, az ír zene az utóbbi pár évtizedben eljutott arra a pontra, amikor már nem azt a kérdést kell megválaszolni, hogy vajon miként muzsikáltak száz évvel korábban a zöld sziget lakói, hanem azt, manapság mit lehet kezdeni ezzel az örökséggel. A Sonasásta Music „istállójába” tartozó előadók/együttesek közül talán John McSherry a legizgágább lélek, akinek a jelek szerint lételeme az állandó változás, útkeresés. Nem csoda, ha sokan meghatározó muzsikusnak tartják a kortárs ír zenei életben. Ami a szememben azért számít kisebb csodának, mert kedvenc hangszere a csak az írekre jellemző uilleann pipe. Ennek a dudafélének több más mellett az a különlegessége, hogy nem fújni kell, hanem a kéz segítségével pumpálják (a mellékelt videón mindez jól látszik).

 

Mindezek után nem csoda, ha a lemezen hallható összes formációban feltűnik John McSherry – úgy tűnik, ennyi helyre van szüksége, hogy megvalósítsa minden zenei elképzelését. Mielőtt vele foglalkoznánk, említést érdemel Gráinne Holland énekesnő, akinek a 2015-ben megjelent második lemezéről (Gaelré) van itt két szám. Az első Robert Burns egyik költeményének ír változata – ez sem rossz, de a Holland hangjában rejlő lehetőségek igazából az „An Droighnean Donn” szerzeményben érvényesülnek. Az ő tiszta, visszafogottan érzelmes éneke szinte körbeöleli a hallgatót, miközben a gitár és a cselló diszkréten elegáns hangszőnyeget terít az énekesnő elé. Persze az ilyen énekstílus alapelvárás az ír zenében, de úgy gondolom, Holland többet, vagy csak jobbat tud, mint a többiek. S nem utolsó sorban az, amit csinál, annak ellenére modern, hogy érezhetően támaszkodik a hagyományokra.

 

Végezetül jöjjön John McSherry, méghozzá a The Olllam nevű trióval. Ebben a felállásban az ír népzene és a jazz szintézisét hozzák létre, nagyjából fele-fele arányban. Jelmondatul az egyszerűséget választották, aminek köszönhetően olyan hatást érnek el, mintha ott ülnénk kedvenc ír kocsmánkban, és a péntek esti bandát hallgatnánk, akik lazán improvizálnak közismertnek tűnő dallamokra. Elsőre mindkét szám egyszerűnek tűnik, de gyakorlatilag minden hangnak helye van, és mintha a hagyományos formákat gondolnák tovább. A válogatáslemezen hallható többi McSherry nóta sem rossz (kivált a „The Road To Dornava / The Maid Of Murlough”), de számomra is meglepő módon a jazzes megközelítés most jobban tetszett.

 

Kinek ajánlom: a kortárs ír folk/világzene kedvelőinek.

2015-ben kiadott promóciós album.

Bővebben a Sonasásta Music weboldalán: http://www.sonasastamusic.ie/