Főkép

Hogy a Muse mikor szűnt meg igazán releváns zenekarnak lenni, azt nem tudnám pontosan megmondani, maximum csak megsaccolni. A kezdetben szimpla Radiohead kópiaként indult banda nem fokozatosan talált rá a saját hangjára, hanem a második Origin of Symmetry, de főleg az azt követő Absolution esetében olyan kiforrott alapműveket tett le az asztalra, ami azóta is hivatkozási alapként használható. Aztán jött a szintén csúcslemez Black Holes and Revelations, ami remekül egyensúlyozott a prog-rock és az űroperett határmezsgyéjén. Innentől azonban valami megváltozott, és bár láthatjuk, hogy az újkori Muse immár régebb óta létezik, mint a „Plug In Baby”-s, „Apocalypse Please”-es ős, fontosságában nem tudta utolérni azt. Annak ellenére azonban, hogy a trió már nem jelentős ízlés- és stílusformáló elem, az önálló hang továbbra is megmaradt, és az ember mindig tudni fogja, ha egy új Muse korong került a lemezjátszójába. Persze az arányok lemezről lemezre változnak, néha a nagyzenekaros grandiózus dallam a több, máskor (mint például most is) meg a szigorúbb riff, de a végeredmény akkor is felismerhető. És minőségi. Mondhat bárki bármit, a Muse valójában nem hogy egyetlen rossz, de egyetlen közepes lemezt se csinált még. Igaz, hogy a Black Holes után a The Resistance visszalépésnek tűnhetett sokaknak, főleg a szimfonikus elemek dominanciája miatt, de nem volt semmi gond azzal sem, az utána következő The 2nd Law pedig az én összesített listámon simán ott trónol közvetlen az alaplemezek alatt.

 

A másik dolog, ami sok régi rajongót elidegenít, az lehet, hogy a dalszövegekből lassan kikoptak a személyes élmények, és helyüket átvették az összeesküvés-elméletek, az emberbőrbe bújt gyíklények, a globális felmelegedés, legújabban pedig az emberi drónok. Vagyis a Muse elkezdett konceptalbumokban gondolkodni, ami szerencsére nem megy a dalközpontúság rovására, de az biztos, hogy az ember már nem tudja olyan átéléssel ordítani Bellamyval hogy „your ass belongs to me now”, mint pár éve azt, hogy „our time is running out”. A teljes képhez azért hozzá tartozik az is, hogy a zenekar igyekszik fontos társadalmi, politikai és tudományos kérdéseket feszegetni, csak ezt valahogy súlytalanul teszi, ami nem feltétlenül baj, csak a dolog néha kissé komikussá válik (lásd a „Defector” című dalban: „Yeah, I’m free from society! You can’t control me!”). Olyan prog-rockosan magasztosan semmitmondó a cucc, de közben az abszolút uncoolságában menő. Nem tudom, érthető-e, de megpróbálom kifejteni. A Muse gyakorlatilag a menőség antitézise az áriázó énekessel, terjengős dalaival és megmondós/magasztos szövegeivel, de ezzel együtt mégis király, kb. ugyanazon a vonalon, ahol a régi Star Trek meg a Doctor Who-s plüss Tardis.

 


 

Na jó, ezt, azt hiszem, nem feszegetem tovább, aki érti érti. Nézzük inkább, mit tartogat a Drones. Összefoglalva, ugyanazt, mint eddig, csak kicsit rockosabb köntösben. Az előzetes ígéretek szerint tényleg visszamentek az alapokhoz, és a koncertek power trió hangulatát a stúdióba átültetve csináltak egy pőrébb, durvább albumot, aminek olyan tekeréseket és őrléseket köszönhetünk, mint amik a „Reapers”-ben is hallhatók, de említhetném akár az utóbbi évek legjobb Muse dalát, a „The Handler”-t is. A poposabb hangzás szerelmeseinek ott van azért a „Starlight” kistestvére, a „Mercy” (Marci!!), a proggerek pedig kapnak egy tízperces eposzt a „The Globalist” képében (és utána még egy a cappella tételt a drónokról, ami eredetileg egy Palestrina zsoltár... úristen). És akkor még egy szót se ejtettünk az elsőként kikerült diszkó-funky „Dead Inside”-ról, vagy a kissé erőltetetten kemény „Psycho”-ról. Mindkettő hibátlan a maga nemében. Meg úgy általában ezzel a lemezzel sincs semmi gond. A Muse életműből szerintem kiemelkedik, mert a töltelékdalok száma elhanyagolható, a dallamok kiválóak, a koncepció pedig a bénaságában is elég érdekes annyira, hogy az ember időről időre visszatérjen hozzá.

 


 

Nem azt mondom, hogy egy új The Wall született, de nem is hiszem, hogy a Muse-nak ez lenne a célja, a Ziggy Stardust szintje pedig lassan meglesz (sőt, a Black Holes-on talán már meg is volt). Abba pedig bele se merek gondolni, hogy élőben milyen durván szólhatnak a Drones dalai, elvégre erre készültek. Én szívesen csapatnám az Arénában mondjuk, miközben Bellamy fejhangon visítozza, hogy „fucking psycho”, a közönséget pedig egy drónkamera veszi. Mi más?

 

A zenekar tagjai:

Matthew Bellamy – ének, gitár, zongora, billentyűk, hangszerelés

Christopher Wolstenholme – basszusgitár, vokál

Dominic Howard – dobok és ütőhangszerek

 

A lemezen elhangzó számok listája:

1. Dead Inside

2. [Drill Sergeant]

3. Psycho

4. Mercy

5. Reapers

6. The Handler

7. [JFK]

8. Defector

9. Revolt

10. Aftermath

11. The Globalist

12. Drones

 

Diszkográfia:

Showbiz (1999)

Origin of Symmetry (2001)

Absolution (2003)

Black Holes and Revelations (2006)

The Resistance (2009)

The 2nd Law (2012)

Drones (2015)