Főkép

Bármennyire is fura, én egy ideje minden egyes alkalommal izgatottan várok egy-egy új Train lemezt, aztán mindez gyorsan tova is száll, amikor meghallom a felvezető kislemezeket. Hiába, én még mindig reménykedem benne, hogy visszatalálnak arra az ösvényre, amikor még minőségi rockzenét játszottak...

 

Tény és való, el kell fogadni, hogy a „Hey, Soul Sister”-rel elindultak és ráálltak egy olyan útra, amelyről nehéz (és egyúttal értelmetlen is lenne) letérni, hiszen a „Drive By”-jal csak még jobban bebiztosították magukat a világsztárság mezsgyéjén. Valószínűleg ők is kapnak havonta számlákat, amelyeket be kell fizetniük, úgyhogy inkább olyan dalokkal rukkolnak elő, amikkel megalapozzák nemcsak a maguk, de még az unokáik biztos jövőjét is, anélkül hogy bármelyiküknek is dolgozniuk kellene majd akár csak egy percet is. De igaz, ami igaz, bármennyire is komolyabb ellenérzést váltott ki belőlem, amikor ezek a sikerdalaik folytak minden rádióból és tv-ből, ha az ember rendesen meghallgatja ezeket a szerzeményeket, rájöhet, hogy azért kellő odafigyeléssel komponálták őket, viszont a szélesebb kör ízlésére hangszerelve és szövegezve.

 

Függetlenül attól, hogy a kezdeti lemezektől mérföldekre van az elmúlt egy-két soralbumok, vannak azért remek pillanataik, az viszont természetesen már a sors fura fintora, hogy ezekből (például „If It’s Love”, „Parachute”) nem lett nagy siker. Úgyhogy aki egy újabb „Drops Of Jupiter”-re vágyik, az ismét csalódni fog, de gyanítom – persze tisztelet a kivételnek –, a csapathoz az elmúlt időszakban csatlakozott rajongók zöme nem is tudja, hogy volt egy ilyen daluk, és volt olyan időszakuk, amikor nem popzenét játszottak.

 

Amikor legelőször futottam bele a rádióban a lemezt beharangozó „Angel In Blue Jeans”-be, még tetszett is, hiszen egy lassú dal képét mutatja az elején. Kicsit furcsáltam, hogy nem egy tempósabb dallal vezetik fel a lemezt (elvégre azzal jobban lehet ösztönözni a rajongókat a megjelenéskor a vásárlásra), de aztán rövidesen kibújt a szög a zsákjából, ugyanis kisvártatva átalakul egy, a kor szellemének tökéletesen megfelelő, töltelék, refrén nélküli popzenévé (mert ne mondja nekem senki, hogy azt az ooohh-oohh-zós részt refrénnek lehet tekinteni). Akkor már inkább a „Drive By”. Viszont a klipje mindent visz Danny Trejo-val.

 

  

Tehát túl sokat nem vártam megint csak a lemeztől (már csak azért sem, mert csatasorba állították azon professzionális slágerkovácsokat, akikkel együtt írták meg a „Drive By”-t és a „Hey, Soul Sister”-t is), de azért mégiscsak bekerült a lejátszómba... és kis híján csaknem azonnal repült is ki belőle, ugyanis számomra a nyitó nóta (Cadillac, Cadillac) meghallgatása is komoly kihívást jelentettm annyira nem tetszik. Vitathatatlan, hogy legalább nem ukulelés, vidámkodós „nyárisláger”, de az ilyen torzított énekes, alternatív beütéseket felvonultató megoldások majdhogynem a másik véglet.

 

 

És akkor jöhet is a svédcsavar a dologban: mégsem teljesen reménytelenül hallgathatatlan az album. A nyitányon gyorsan túl kell jutni, a címadó máris egy pettyet jobb (azért még mindig nem tökéletes) – de elég csak az első single kezdő felét meghallgatni, és el is érünk a „Give It All”-hoz, amely egészen kellemes darab. Kissé kesergős szám, vérmérséklettől függ, hogy azok a fejhangok egy-egy embernél kiverik-e a biztosítékot, de legalább élőhangszeres, és nincs benne semmi taszító zenei megoldás.

 

A „Wonder What You’re...” ismét egy ártalmatlan, nyári sláger, női vendégénekkel, dúdolós refrénnel. A „Son Of A Prison Guard” normál esetben érdekességnek elmenne, ebben a közegben viszont szinte kiemelkedő darab, a hümmögős, fütyörészős részeivel együtt. A „Just A Memory” tapsolós megoldása sem feltétlenül melengeti meg a szívem, és ezt a fajta soulos, kissé gospeles, reszelős hangú éneket sem szeretem különösebben, viszont vitathatatlanul ragad a refrén a végére. Végképp alternatív vizekre evezünk az „I’m Drinking Tonight”-tal (szinte Heaven Street Seven), nem is bírom végighallgatni kétszer, akkor már inkább a gépies, már-már rapelős „I Will Remember”.

 

A „The Bridge”-dzsel nem lenne nagy baj, csak ezt a plasztikus hangzást tudták volna elvetni a stúdióban. A zárás viszont egészen eltalált dalduó: a „Baby, Happy Birthday” aranyos szám, viszonylag kevés műanyag zenei részt tartalmaz, és megvillantja némileg a csapat régebbi arcát, míg a „Don’t Grow Up So Fast” konkrétan a lemez legjobbja lett. Megint csak megmutatják, hogyha akarnak, tudnak írni olyan számot, amely előtt kalapot kell emelni: gitár, minimál zongora, vonósok, nagy éneklés, libabőr.

 

Kicsit megint rászedett a banda, és kissé csalódott állapotba kerültem a lemezt meghallgatása után, ugyanis megint nem lett egyenletes színvonalú az album, ugyanakkor nem lehet elvitatni tőlük, hogy zeneileg nagyon összerakták a lemezt – csak éppen a jelenkor követelményeinek felel meg, így ez nem biztos, hogy találkozik minden egyes hallgató ízlésével. Persze ők ezzel nem feltétlenül foglalkoznak, hiszen jöhetnek pont emiatt új vásárlók is, a dalok pörögnek ezerrel a rádiókban és a videómegosztó oldalakon, végső soron pedig a koncertekre úgyis elmennek az újak mellett a régi rajongók is.

 

De ismét csak megtörtént, ami az előző lemezek esetében is, hogy ha úgy alakul, akkor a számok többségét szívesen hallgatom meg - csak a helyükön kell kezelni ezeket a dalokat. Minőségben nem biztos, hogy a régiekhez felérnek, viszont profin megírtak és rendkívüli módon be tudnak ragadni az ember fülébe. Rövid időn alatt garantált a dúdolgatás.

 

Az együttes tagjai:

Pat Monahan – ének, akusztikus gitár

Jimmy Stafford – elekronikus gitár

Jerry Becker – zongora, gitár

Hector Maldonado – basszusgitár

Drew Shoals – dob

 

A lemezen elhangzó számok listája:

1. Cadillac, Cadillac

2. Bulletproof Picasso

3. Angel in Blue Jeans

4. Give It All

5. Wonder What You’re Doing for the Rest of Your Life

6. Son of a Prison Guard

7. Just a Memory

8. I’m Drinkin’ Tonight

9. I Will Remember

10. The Bridge

11. Baby, Happy Birthday

12. Don’t Grow Up So Fast

 

Diszkográfia:

Train (1998)

Drops of Jupiter (2001)

My Private Nation (2003)

For Me, It`s You (2006)

Save Me, San Francisco (2009)

California 37 (2012)

Bulletproof Picasso (2014)