Főkép

Elképzelni sem tudom, milyen lehet ott lenni egy kulturális trend megszületésénél. Márpedig pontosan ez, legalábbis ilyesmi történt Franciaországban, közvetlenül a második világháború lezárulta után. Előtte, pontosabban a nagy világégés előtt nem igazán létezett régizene, legfeljebb Bach és Handel néhány művét ismerték Mendelssohnnak köszönhetően, de a reneszánsz és barokk szinte kimeríthetetlen kincseskamrája egyelőre felfedezetlen maradt. Ezért számítanak valóban forradalminak Marcelle Meyer 1946-ban rögzített Rameau-felvételei, valamint a nyolc esztendővel későbbről származó, immár jóval bővebb anyag. Ráadásul Meyer személye pontosan azt a kapcsolatot erősíti bennem, hogy a kortárs és a klasszika előtti zene, ha nem is egy tőről fakad, de hasonló előadói mentalitást igényel – előbbi azért, mert a komponista úgyszintén hallhatja és véleményezheti az értelmezéseket, esetleg maga szabhatja meg az irányt az előadói gyakorlathoz, az utóbbi pedig azért, mert itt a hagyomány megszakadása miatt érdemes törekedni a szerzői intenció leghívebb rekonstruálására és megvalósítására.

 

Hogy mindez mennyire érvényesül Meyer játékában, részben megítélés kérdése. A darabok eleve nem csembalón szólalnak meg, hanem zongorán, vagyis mindenféle értékelés viszonylagos. A régi instrumentum alapvetően egyenletes dinamikája helyett itt végtelenül változatos színekkel szembesülünk, ami nyilvánvalóan nem lehet ténylegesen korhű. Ugyanakkor jól ismerjük Rameau habitusát, aki az operáiban a lehető legtöbb árnyalatot igyekezett belevinni a különféle hangszerek alkalmazásával, így valószínűleg nem lett volna ellenére a modern zongora, már amennyiben ez az ő korában létezett volna. A frázisok ugyanakkor tökéletesen elkülönülnek, Meyer nem pedáloz szét (pontosabban össze) mindent, ahogy a romantikus hagyományokhoz hű előadók tennék, az ornamentika abszolút autentikus, a billentés határozott, akárcsak a köztudatba nem sokkal e lemezek megjelenése után berobbanó Glenn Gould régizenei albumain. Azaz nehéz lenne önkényességgel vádolni Meyert; sokkal inkább a megfelelő felfogás kialakítójaként jelenik meg a felvételeken.

 

A koncertdarabok között találhatunk úgy ellenpontra épülő, ám Bach műveitől eltérően sosem fúga szerkezetű kompozíciókat, mint könnyed, népies karakterdarabokat. A bal kéz nem megszokott barokk continuóként szolgál, hanem többnyire önálló, kvázi virtuóz szólamként egészíti ki a fő dallamot, amivel mindenképp a gáláns stílus és a klasszika felé mozdítja el a muzsikát. De azt hiszem, nem feltétlenül érdemes zenetörténeti kontextusba helyezni a három szvitet és a koncertdarabokat; jobban járunk, ha egyszerűen hagyjuk érvényesülni szépségüket. Ha pedig mindenáron hasonlítgatni akarunk, összevethetjük a második korong végén szereplő, kronológiailag korábbi felvételeket a később készültekkel. Különösen tanulságos az a-moll szvit variációs záró tételének meghallgatása, a színtiszta élvezethez pedig ott a nagy „sláger”, a két, nagyon közeli változatban felcsendülő „Les Sauvages” (9 és 17) a Gáláns indiák című operából.

 

A digitálisan feljavított, két és fél órányi anyag még ma is a felfedezés, a rácsodálkozás élményével szolgál, és a régizene iránt érdeklődőknek kihagyhatatlan. Ugyan a negyvenes-ötvenes évek óta Rameau népszerűsége ismét örvendetesen nőtt – ám elsősorban a zenei ínyencek, nem pedig a szélesebb közönség körében. Talán ezen változtathat a tény, hogy most újra egy nagy kiadó katalógusába kerülnek fel ezek a varázslatos darabok, méghozzá ebben az értő és ihletett előadásban.

 

Előadó:

Marcelle Meyer – zongora

 

A lemezen elhangzó művek listája:

CD 1

1-9. Premier Livre de Pièces de clavecin

10. Menuet en rondeau (1724)

11-19. Suite en mi mineur

20-29. Suite en ré majeur

30-33. Nouvelle Suites de Pièces de clavecin – Suite en la mineur (début)

 

CD 2

1-3. Nouvelle Suites de Pièces de clavecin – Suite en la mineur (fin)

4-12. Suite en sol majeur

13-16. Pièces en concert

17-27. Pièces de clavecin (enregistrements 1946)