Főkép

Louis Sclavis (basszusklarinét) egy olyan integráló személyiség, aki mind a különböző zenei formákat, mind pedig a különböző vidékekről származó muzsikosokat képes úgy összhangba hozni, hogy rendkívül finom, bársonyos szövetként lebegnek együtt az éppen kialakulónak tűnő zenei struktúrákban; bár a muzsika előre megírt, mégis egyes esetekben még a sokadik hallgatás után is meglepő ami éppen létrejön. Az európai kamarazene, a közel-keleti samazen és a free jazz mind jelen vannak Silk and Salt Melodies című új korongján, amelyen a 2012-ben, szintén az ECM gondozásában megjelent Sources albumán közreműködő társak, Gilles Coronado gitáron és Benjamin Moussay zongorán ezúttal még egy iráni ütőhangszeressel, Kayvan Chemiranival egészülnek ki.

 

A sejtelmes és lassú bevezetés zongora-klarinét duóval indít, majd az ütőhangszerek szokatlan ritmusai adnak méltóságteljes teret a gitárnak. Coronado némileg Bill Frisellre emlékeztető hangzása játékbeli azonosságokat nem tartalmaz, e tekintetben inkább a Jan Garbarekkel régebben együtt muzsikáló Bill Connorsra emlékeztet, aki mindvégig a kompozíciók struktúrájából fakadó logika szerint játszik, többnyire nagyon nyers gitárhangon, viszont Connorshoz képest meglehetősen bátortalanul. Van az a disszonancia, amit már nem kockáztat meg és ez elvenni látszik a zene dinamikájából.

 

 

Chemirani folyékonysága viszont rendkívül jót tesz a kompozícióknak, amelyeket mind Sclavis jegyez. A „L’homme sud” ritmusképe Chemiranival válik annyira természetessé, hogy a viszonylag bonyolult dallam mindvégig ott lüktet az improvizációk hátterében. Ez a tulajdonság mindvégig dominánsan van jelen az albumon, Sclavis legnagyobb ereje talán éppen abban rejlik, ahogyan erről gondoskodik. Egy-egy szóló alatt a basszusklarinéttal olyan ellenpontokat és kontextust teremt, amelyek logikusan kapcsolják össze a téma melódiáját egy újabbal, hogy arra egy szólóból éppen meg lehessen érkezni és valahol máshol folytatni, mindezzel azt az érzetet keltvén, hogy éppen most született valami új. A spontaneitás illúziójának bűvészei duruzsolnak a fülünkbe, a mesteri mérnök, Sclavis munkájának köszönhetően.

 

Egyesek szerint ez az album Sclavis szürreális víziójának egy egzotikus úton való kinyilatkoztatása, ahol a muzsika lenne az út és a vízió minden, ami ebből árad. A zene sokszor sötét tónusa és gyakran táncszerű minősége viszont nagyon is emberi, minden szürrealitástól mentes: a felbomló harmóniákból fakadó fájdalom keserűsége, amolyan belső méreg, amely alantas módon változtatja meg azt, akin elhatalmasodik. Az odavezető útról nincs szó, de vannak emóciók bőséggel, szakadatlanul.

 

Meghatározhatatlan, megfoghatatlan, tragikus, de mégsem feloldhatatlan, amelyre az album codája kísérletet is tesz egy közelebbről nem felismerhető élővilág imitációjával (Prato Plage). Érzelmektől bemocskolt, tiszta muzsika.

 

Előadók:

Louis Sclavis – basszusklarinét

Gilles Coronado – gitár

Benjamin Moussay – zongora, szintetizátor

Keyvan Chemirani – ütőhangszerek

 

Elhangzó szerzemények listája:

1. Le parfum de l’éxil

2. L’homme sud

3. L’autre rive

4. Sel et soie

5. Dance For Horses

6. Des feux lointains

7. Cortège

8. Dust And Dogs

9. Prato plage