Főkép

Duó. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire elég. Amint két egészen jól megkülönböztethető attitűd egymást kiegészíti a színpadon, meg a stúdióban. És foghatóan másképp a színpadon, az élő zene varázslatában, mint a megörökítés gesztusában. Különböző zenei olvasatok – ugyanazokon a zseniális alapokon. Egy nagyon kedves zeneértő barátom szerint a honi jazzéletből Harcsa Veronika van a legközelebb ahhoz, hogy valamilyen besorolhatatlanul egyedi csúcspontot képviseljen – nos, én csak zeneszerető vagyok, de az életszeretővel szerintem Veronika felért egyfajta csúcsra; Gyémánt Bálint szintén elengedhetetlenül egyedi, formát játékosan bontó gitárja társaságában. Hogy aztán onnan, fentről milyen horizont és még milyen csúcsok látszanak, azt nagyon nehéz volna elképzelni innen – de a duó (Veronika számos zenei projektjének egyikeként) koncertezik, dolgozik; bizonyára látják maguk előtt, amit én nem. Attól nem kell tartani, hogy magukat ismétlik majd – ezen az egy hangzóanyagon is olyan bátran annyifélék… ha valamiért szurkolok, hát ezért: őrizzék meg a kíváncsiságukat, amivel táplálják ezt a bátor zenei kísérletezést.

 

A koncert után hallgatva a felvett anyag hatalmas előnnyel indulhatna – pedig, ha nem is gyökeresen, de más élmény. A koncertek zene-élményéhez képest az album szinte visszafogottnak tűnik. Egy interjúban Veronika elmondta: ügyelnek rá, hogy ne „mondják” kétszer ugyanazt egymásnak, a pontosan egymásra hangolt kompozíciót rengeteg helyen színezheti az egymásban való bizalomra épülő improvizáció. De az a visszafogottság-érzet nem csak az élő koncert közegében könnyebben és messzebbre szabaduló improvizációk szolidabb voltából fakad. Maga a duó-forma követeli, hogy élőben előttünk épüljön fel a „rögzített hangra kibontakozó szóló” a mindkét játszó által alkalmazott loopolás által; előttünk és lépcsőzetesen a különböző ritmikai elemek, dobogás és taps – mindezt a stúdiólemez mintegy készen nyújtja át. Van, ahol mindez a dal előnyére válik, mint a nyitó „Lifelover”, a „Perilous” vagy a „Go On Swimming” esetében – egyébként is elképesztően izgalmas ritmikai és szólisztikus betétekkel telivarázsolt dalokról lévén szó. De van, ahonnan nekem picit hiányzott a koncerten megismert, játékot feltáró, komótosabb, lépcsőzetes zenei egymásra épülés.

 

Azt eddig is sejtettem (angoltudás híján főleg a Lámpafény album néhány hangulati és értelmi csúcspontot szövegismétléssel kiemelő megoldásából), hogy minden dallambeli és hangszeres bravúrja ellenére Harcsa Veronika meglehetősen szöveg-centrikus zenét csinál – most, hogy vettem a fáradságot, és lefordíttattam a szövegeket, talán jobban megértettem azt is, miért szeretett bele Kassákba. (A már említett interjú alapján a következő magyar nyelvű albumán Kassák-verseket zenésítene…) A szövegezés belső ritmusokra épülő, mégis igen szabad attitűdje hasonló – és az igényesség is. Ezek a dalszövegek bőven megállják a helyüket versként. S tény, teljesen más összkép rajzolódik egy-egy számhoz így, a dallamvezetés sugallta hangulatokat számos esetben ironizálja szét a szöveg; hogy ne mondjam, az egész lemezt átszövi a hol szövegben, hol a zenei megoldásokban fellelhető ironikus felhangú ellenpontozással való játék. Talán a hatodik dal csak a kivétel: a „Huddle Yourself Up”. Az alkotók egyik barátjának súlyos betegsége ihlette szám talán a legbelsőségesebb megszólalás a lemezen – és mintha nem is követelné az attrakciót.

 

Hogy mit értek irónián? Már a legelső dal a maradéktalan ritmikai összhang állapotából mesél egy kapcsolati összhang hiányáról. Teljes tartalmak épülnek elénk szövegből és zenéből. Egy párkapcsolat állapotrajza, ahol a testi összhang jár együtt a mentális diszharmóniával... Ott a második, ahol a moha és zuzmó (ugye, milyen csábító?) létforma-pozícióiból fáj az ének dalszöveget az „egymástól való félelemről való lemondásból kinövő egyértelmű szerelemről”. Maga a dallam helyez minden elhangzó szót ironikus idézőjelbe.

 

Szinte minden szám egy külön világ – zenei értelemben is. Mindegyik túlnyúlik az egy szál gitár kíséret kamara jellegén – mindegyik máshogyan. Nagyon sokszor az énekből épül „ritmusszekció”, de akad, hogy az ének szinte hangszerként definiálja önmagát. Van, ahol a melankolikus hangulat minimalizálja a zenét, mint a „rémesen költői” – iróniával átitatott „Moss and Lichen”-ben. Ami mintha átfolyna (szinte gyerekdal-szerű, mókás egyszerűséggel) a „Stop Haunting”-ba, hogy aztán dalon belül átcsapjon egy gyönyörűen ritmizált, sanzonhangulatú játékmódba, aláfeküdve a szöveg ritmikáját ihletetten felmutató éneknek. Ugrálunk stílusokon és hangulatokon gyakran dalon belül is – olyan hangulatokkal játszva, amikkel annak idején Joni Mitchell, vagy a nagyon fiatal Kate Bush – s utoljára talán Tracy Chapman élt; de mindezt a bárhova hallatlanul egyedi útjaira csavarva el.

 

Tudatosan eljátszanak a számok zenei és hangulati egymásra épülésével is. Érezni egy koncepciót az egész mögött – miközben ha két szóval kéne jellemeznem az album dalait, ez jut eszembe: fegyelmezett zabolátlanság. Mondhatnám, hogy olyan idegen ízekkel is fűszerez a páros, mint a Mark Knopflerre hajazó ritmikájú, gyönyörűen kipengetett, hangulatos gitármenetek a „Saying No”-ban (ami az egyetlen Quartet-feldolgozás a lemezen, nem mellesleg: mélyen átértelmezi az eredeti zenei hangulatot). Vagy akár egy kis seattle-i grunge a „Lacs”című dalban. S olyan otthonos megoldásokkal is él, mint Veronika jellegzetes kódái, az érzelmi csúcspontokba illesztett, énekelt fékek, az együtt-ritmizálás. Mondhatnám, de inkább ezt mondom: úgy látszik e duónak semmi sem idegen, ha az általuk elképzelt dal-egész szolgálatába állítható. Olyan ez az album, mint prizmán át a fény: Veronika és Bálint így bontja ki a szemünk láttára, a fülünk hallatára belőle a maga zenei szivárványát.

 

Félelmetes az összhang a két előadó között – s a koncertek ismeretében félelmetes az egymás iránti bizalom mértéke. Azt hiszem, e nélkül tényleg nem születhet meg egy ennyire erős hatású produkció. Sok, sok türelmet kívánok nekik – és türelmetlenül várom a következő bármit, amiben együtt, avagy külön szerepelnek. Mert Harcsa Veronika és Gyémánt Bálint elérte, hogy bármit hallani akarjak, amivel kapcsolatba hozhatóak.

 

Előadók:

Harcsa Veronika - ének

Gyémánt Bálint - gitár

 

Az albumon elhangzó dalok listája:

1. Lifelover

2. Moss and Lichen

3. Stop Haunting

4. Go On Swimming

5. Interlude

6. Huddle Yourself Up

7. Perilous

8. Lacs

9. Glisten

10. Saying No

11. Drive Into The Sun

12. Everybody`s Gotta Learn Sometime