Főkép

Szeptember végén (egészen pontosan 24-én) látott napvilágot a világ legjobb (nem nyitok vitát!) progresszív metal zenekarának tizenkettedik nagylemeze. A Dream Theater új albumának gyakorlatilag nincs címe, de gyanítom, ahogyan a Metallica esetében a fekete albumnál, úgy itt is hamarosan standardizálva lesz a hivatkozás az anyagra, én mindenesetre addig is maradok a DT megjelölésnél.

 

Hogy mennyire vártam az új lemezt? A körmeimet ugyan nem rágtam le az izgalomtól, de miután az albumot beharangozó „Enemy Inside” kijött, már tűkön ültem. A gitár és a dob gyors és feszes tempóját hallva azonnal azt gondoltam, hogy a fiúk most sem fognak „kispályázni” – semmi alibi lemez, ez ütni fog, mint az ipari áram. A szigorú, ellentmondást nem tűrő ütemből fakadó markáns hangzást ugyan próbálja valamilyen szinten enyhíteni Jordan Rudess szintijátéka és James LaBrie lassú refrénje, de ez csak múlandó állapot, mert sodor minket tovább John Petrucci gitár-, és Mike Mangini dobjátéka.

 

Amikor 2010-ben az alapító-zenekarvezető-dobos Mike Portnoy távozott a zenekarból, majdnem szívinfarktust kaptam. Pár DT-szerető baráttal már temettük a zenekart, mert nagyon nem voltunk meggyőződve arról, hogy Portnoy-t bárki is pótolni tudná. Aztán 2011 áprilisában kiderült, hogy Mangini ül a dobok mögé – nem voltunk teljesen nyugodtak, de a FEZEN-en lezajlott nyári fellépésük aztán meggyőzött minket, amire az októberben megjelent A Dramatic Turn of Events album és a 2012. februári budapesti koncert csak ráerősített. Így már nem az volt a kérdés számomra e név nélküli lemez kapcsán, hogy vajon fel tud-e nőni Mangini a feladathoz, hanem hogy mennyire tud egyéni vagy más lenni, mint Portnoy.

 

Erre a jó válasz a „The Looking Glass”-ban is tetten érhető. A tempó kicsit lassabb, lazább Petrucci gitárjátéka, a refrén szinte lírába hajlik LaBrie hangjának köszönhetően, de az alapokban megmarad a szigorú feszesség, amit Mangini diktál. Úgyhogy ismét csak azt tudom mondani, hogy jó választás volt a dobos posztjára. Olyannyira, hogy a dalszerzésekben is részt vett. Ezt a feladatot eddig leginkább Portnoy vállalta magára, most mind az öten együtt dolgoztak a számokon. Ez az együttműködés eredményezte a már említett A Dramatic Turn of Events keményebb hangzásvilágát, ami megmaradt ennél az albumnál is.

 

A következő dal az „Enigma Machine”. Itt kezd igazán kiteljesedni a DT-re oly jellemző hangzás, Rudess és Petrucci váltakozva, szinte egymással versengve „felelgetnek” egymás futamaira, még ici-pici játékosság is felfedezhető a nótában Rudess és Myung részéről. Arról nem is szólva, hogy instrumentális szám, szóval LaBrie megszólalására ne tessék számítani. A „The Bigger Picture” vérbeli DT-s lírai számnak induló nóta – már ha lehet egyáltalán ilyet mondani a DT esetében. Andalító, lassan bontakozik ki, de amikor kiteljesedik… Nos, ezek azok a dolgok, amiket nehéz szavakkal leírni. A zenei teljesség, megkockáztatom, tökéletesség érzése árad belőle. Számomra legalábbis – aztán lehet lesajnálni miatta. A „Behind The Veil”-ről és a „Surrender to Reason”-ről nem tudok semmi extrát mondani, elvégre meglepő, újszerű dolgot nem hoznak, inkább csak fokozatosan előkészítik a terepet a lassan közeledő végjátékhoz.

 

Az „Along for the Ride” néha már igazán „belágyult” hangzással bír, mintha kicsit alábbhagyott volna a lendület, a dinamika. Legalábbis, ha csak ezt a két dolgot figyelné valaki a lemez kapcsán, akkor ezt mondaná. De így, szép lassan érünk el az „Illumination Theory”-hoz, amely a maga huszonkét percével a lemez lezárását szolgáló „eposz”. Nos, ebben aztán minden van, ami eleddig a Dream Theatert jellemezte. Aki ismeri a zenekart, az tudja, hogy nem állnak távol tőlük az ilyen hosszúságú dalok, s talán még azt is tudja, hogy itt aztán olyan mélységekbe süllyedhet és magasságokba emelkedhet az ember, amelyre csak kevés zenekar képes. Lebilincselő, magával ragadó, egyszerűen magára vonzza a figyelmet.

 

 

Ha összegezni kell, hogy mit kaptunk, akkor azt mondhatnám, hogy egy jó lemezt, amely megéri a pénzét. Nem kiválót, nem eget rengetőt, de láthatjuk, hogy a zenekar köszöni szépen, él és virul, nem felejtett el élvezhető és fogyasztható zenét csinálni. Lehet szeretni. Lehet azt mondani, hogy ezt-azt a futamot már itt-ott hallottuk vagy arra hasonlít. Lehet mondani, hogy már megint az elme elborulásáig cifrázza néha Rudess. Lehet fikázni, de minek. Ez 2013-ban a Dream Theater. És pont.

 

Az együttes tagjai:

James LaBrie – ének

John Petrucci – gitár

John Myung – basszusgitár

Jordan Rudess – billentyű

Mike Mangini – dob

 

A lemezen elhangzó számok listája:

1. False Awakening Suite

2. The Enemy Inside

3. The Looking Glass

4. Enigma Machine

5. The Bigger Picture

6. Behind the Veil

7. Surrender to Reason

8. Along for the Ride

9. Illumination Theory

 

Diszkográfia:

When Dream and Day Unite (1989)

Images and Words (1992)

Awake (1994)

A Change of Seasons (EP, 1995)

Falling into Infinity (1997)

Metropolis Pt. 2: Scenes from a Memory (1999)

Six Degrees of Inner Turbulence (2 CD, 2002)

Train of Thought (2003)

Octavarium (2005)

Systematic Chaos (2007)

Black Clouds & Silver Linings (2009)

A Dramatic Turn of Events (2011)

Dream Theater (2013)