Főkép

Nem igazán követem a hazai rockzenei életet, mert egyre inkább úgy érzem, hogy túlságosan megosztott, és szélsőségek közt vergődik. Ráadásul a média nyomja a tehetségtelenebb bandákat, akiknek a zenéje néha már-már fájdalmat okoz kis szívemnek, de ha véletlenül felbukkan egy jobb banda, az pikk-pakk eltűnik a nyilvánosság elől, és mindenféle csatornákon kell utánanéznie az embernek, ha szeretne még hallani róluk. Vagy éppen az évtizedek óta a lázadást képviselő bandák tagjai hasonulnak meg önmagukkal, egymással és mindazzal, amit eddig képviseltek.

 

Nem, nem szándékozom most itt belemenni mindenféle „ócska a magyar rockzene” meg „a média milyen manipulatív” témájú fejtegetésbe, egyszerűen csak kihasználom az alkalmat, hogy ha egy feltörekvő magyar banda albumáról rittyentek ide egy cikket, akkor kicsit belemásszak pár frakció arcába is. Mert végül is erről szól a rock-metál irányzat, nem?

 

Amikor először láttam a The Trousers nevű banda „I Get Around” című dalához készült klipet, annak ellenére fogott el valami különös kíváncsiság, hogy nem feltétlenül az általam kedvelt irányzatba sorolható a zenéjük. Persze, szeretem a hard rockot – bár inkább a Billy Idol-féle kicsit bulizós, a koncerteken ikonikus mozdulatokkal mászkáló bálványokat –, meg a garázsrockot is, a régi típusú rock`n`rollról már nem is beszélve, de ahogy ezek a srácok mindezt előadták, az valami furcsán idegen, mégis velejéig ismerős érzést keltett bennem. Ahogy végignéztem, hogy ők milyen zenekarokat, előadókat szeretnek, igencsak keveset láttam, akik nekem is nagy kedvenceim lennének. De aztán rákerestem a magyar banda pár másik dalára, és rájöttem, hogy ez kell nekem.

 

 

Voltatok már úgy, hogy nagyon jól tudtátok, valami zavar, valami nem olyan az adott zenében, mint amilyet ti szerettek, de ott motoszkál bennetek a különös érzés, hogy ez valamiféle kapu lehet? Hogy hiába nem szereti az ember azt a stílust, ezt mégsem képes csak úgy félrehajítani? Én most így jártam a The Trousers legújabb, Freakbeat címet viselő albumával. A már említett „I Get Around” egy rövid felvezető után olyan lendülettel nyitja meg a lemezt, hogy a hallgató még véletlenül se akar hozzányúlni a stopgombhoz.

 

Persze nem is lenne érdemes, mert a rendkívül dallamos ének végigkíséri a dalt, a rövid, ámde annál profibb gitárszóló pedig akár Dave Gibbonsnak is jól állna. Számomra mégis az döntötte el véglega dal megítélésének kérdését, hogy a furcsa kiejtés ellenére is erőteljes ének első mondatába rendkívül ügyesen csempészték bele azt a pontot, ahol látszólag elfogy a levegő, kifogy a dallam, és a mondat kellős közepére egy törést várnánk, ám ekkor megakadás nélkül, a dallamot épp csak egy kicsit felemelve folyik tovább a dal, és ez bizony igencsak profi megoldás.

 

A cikk megírása előtt sokáig gondolkodtam, hogy melyik számot emeljem ki a legjobbnak, de nem nagyon tudtam választani. Az albumnyitó dalt mindenesetre kihúztam, hisz az teljesen más módon ragadott meg, és örültem, hogy legalább ezzel rövidebb a listám. De így sem könnyű a választás, mert itt van például az „Electric Garden”, amiben olyan jól hangzik a szólógitár pengetése, a szólója, és az egész dal fájdalmas vontatottsága, hogy a szám teljesen magával ragadott, a néha elhallgató hangszerek keltette űr pedig még hangsúlyosabbá teszi a dobot és éneket is.És nem tudok szó nélkül elmenni az albumot záró „Demon Gasoline” mellett sem, amiben a gitár magányos szólórészei iszonyatosan jól szólnak, az ének tökéletesen illeszkedik erre a dallamra, és még a szöveg csengése is nagyon passzol az egészhez.

 

És ha ez még nem lenne elég, a „Real Deep Groove” című számban egy különleges vendéget üdvözölhetünk Nicke Andersson személyében, aki többek között a Grammy-díjas The Hellacaptorsban is zenélt. Ez a dal még az eddigieknél is kicsit virtuózabb, a gitár megállás nélkül ontja magából a rock`n`roll-t, a két énekes (Kőváry Zoli mellett a Balkan Fanatik egykori énekesnője, Ferenczi Szonja hallható) hangja pedig igencsak különböző, és nem túl éles, mégis érezhető kontrasztot alkot egymással.

 

Hogy rövidre zárjam a témát, a The Trousers egyike azon hazai bandáknak, akik megérdemelnék a figyelmet, és reméljük, hogy meg is kapják. Mert a Freakbeatben minden benne van, ami egy jó kis r`n`r – garázsrock zenében benne kell, hogy legyen.

 

Az együttes tagjai:

Kőváry Zoltán – gitár, ének

Locke Péter – gitár

Liliás Ádám – basszusgitár

Cs. Szabó Zoltán – dobok

 

A lemezen elhangzó számok listája:

1. I Get Around

2. Sister Sludge

3. Fear of the City

4. Frakbeat

5. Under the Wheel

6. Electric Garden

7. Crackin` Up Alone

8. Real Deep Grove

9. Not Afraid to Fall

10. All Day and All of the Night

11. Demon Gasoline

 

Diszkográfia:

Dive Insane (EP) (2007)

Planetary Process (2008)

Soul Machine (2010)

Freakbeat (2013)