Főkép

Az At Vance sem mai találmány. Még az előző évszázadból – sőt, évezredből – maradt itt ez a német zenekar, amelyet Olaf Lenk alapított, és az elmúlt 15 évben ő volt az egyetlen, aki mindig is ott volt a bandában – tulajdonképpen ő Herr At Vance. De valljuk be őszintén, mennyit hallottunk erről az állandóan átalakuló alakulatról azóta? Hát, nem sokat, az biztos. Annyit mindenesetre tudunk, hogy Malmsteen igencsak közkedvelt metálzenész, és mint ilyennek, sok követője akadt. Az At Vance is ezek közé tartozik, habár az elmúlt évek során igyekeztek megtalálni azt a hangot, amivel kinyilvánították hovatartozásukat, mégis egyediek maradtak – például a 2000-es Heart of Steel, vagy a 2001-es Dragonchaser is szép sikereket értek el, a hallgatók szívesen nyomták őket a lejátszókban, hogy a csapat saját szerzeményei mellett feldolgozások és klasszikus darabok újrahangszereléseivel kényeztessék magukat.

De Herr Lenk valamiért sosem találta meg azt az összeállítást, amit igyekezett volna a végletekig összetartani, így vagy az ő segedelmével, vagy a tagok saját elhatározása alapján a német banda tökéletes analógiájává vált világunk villámgyors változásainak. És hogy emiatt, vagy a kevésbé fülbemászó és tudatba égő szerzemények miatt lett a 2012-es Facing Your Enemy olyan, amilyen – kicsit nehéz eldönteni. Félreértés ne essék, nem rossz ez az album. Sőt, tulajdonképpen jónak is lehetne mondani, csak kissé jellegtelen. Az ember nem könnyedén emlékszik vissza egy-egy dalra, ha munkába menet ezt hallgatja, de nem biztos, hogy a 8 (vagy 12) óra alatt ez fog a fejében zengeni. Kár érte, mert, amint mondtam, vannak jó részei a lemeznek.


A címadó „Facing Your Enemy” refrénje például jó eséllyel indul azért, hogy a hallgató tudatába vésse magát. Van ebben a részben valami bájosan megragadó, amitől az ember szívesen nyomja le újra és újra: ahogy a gitár és az ének együtt szól, és az a dallam tényleg képes elkápráztatni minket. De itt vannak például a „Fame and Fortune” erőteljes, lüktető kezdő akkordjai is, amelyek tényleg felhívják magukra a figyelmünket, majd az azt követő téma jellegtelenné válik, de a refrén során magasabb regiszterekbe kalandozó ének megint felkelti az érdeklődésünket és a gitárszóló is igen szépre sikerült. Az album érdemeit a „Saviour” is növeli a kezdő klasszikus témájú gitártémával, ami több helyen is előbukkan a dal során és a helyenként megtört ritmusa is sokat emel a gyors ütemű szerzeményen. Vagy a „Tokyo” is annak a nagyszerű példája, hogy ha nem is az egész dal ragad meg bennünket, de a refrének után megszólaló sikító gitár hangjára mindenképpen fel fogjuk kapni a fejünket.

Tény és való, hogy az At Vance tizedik stúdióalbuma nem világmegváltó újdonság, de a helyenként felbukkanó emlékezetes témák, az immár jó pár éve a banda énekesi pozícióját betöltő Rick Altzi karcos hangja, és a hangszerek harmonikus megszólalása miatt érdemes meghallgatni a lemezt, mert jó néhány élvezetes percet fog nekünk szerezni. A régi At Vance-rajongók nagyjából az utóbbi években megszokott színvonalat kapják majd a csapattól, az érdeklődők pedig kellemes ötven percet élhetnek végig, amiben helyenként egy-két felvillanás is helyet kapott.

Az együttes tagjai:
Rick Altzi – ének
Olaf Lenk – szólógitár, billentyűs hangszerek
Chris Hill – basszusgitár
Kevin Kott – dob

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Heaven is Calling
2. Facing Your Enemy
3. Eyes of a Stranger
4. Fear No Evil
5. Live & Learn
6. Don`t Dream
7. See Me Crying
8. Saviour
9. Tokyo
10. March of the Dwarf
11. Fame and Fortune
12. Things I Never Needed

Diszkográfia:
No Escape (1999)
Heart of Steel (2000)
Dragonchaser (2001)
Early Works - Centers (2001)
Only Human (2002)
The Evil In You (2003)
Chained (2005)
VII (2007)
Ride The Sky (2009)
Facing Your Enemy (2012)