Főkép

1982. Valaki már kapiskálja talán? Bizony, ez az év megint csak meghatározó volt a brit heavy metal együttes számára. Ekkoriban mindenki arra gondolhatott, amikor meghallotta, hogy idén is érkezik egy album az Iron Maidentől, hogy vajon milyen lesz? Merthogy 2 éve egy ütős albummal debütáltak, de a tavalyi már nem érte el ezt a szintet. A The Number of the Beast vajon még gyengébb lesz, vagy a fiúk újra belecsapnak a lecsóba? Érdekes kérdés lehetett, és még nehezebb lehetett előre megválaszolni, hiszen időközben új énekese lett a bandának Bruce Dickinson személyében. Most vajon merre veszik az irányt? Nem hiszem, hogy túl kellene ragoznom: az Iron Maiden repülője Bruce Dickinsonnal ezúttal rögtön emelkedni is kezdett, méghozzá a `81-es The Killers után igencsak meredeken.

De miért is? Mondjuk ott kezdem, hogy napjainkban – azaz 2012 vége felé járva – még mindig van három olyan daluk erről az albumról, ami elhagyhatatlan egy koncerten. Itt még jobban összeállt a banda, mint eddig. Nem csoda, hiszen az előző albumuk után Paul Di`Annótól épp azért váltak meg, mert ő a bulizást, a drogokat és a piát többre tartotta, mint a munkát, és amikor beindul a szekér, ezt már nem lehet. Bruce Dickinson pedig komolyan vette a dolgokat, és habár ő maga még egyetlen dalt sem írt erre az albumra, iszonyatosan jól énekelt rajta.

A lemezt sokan a legjobb Iron Maiden-albumnak tartják (és a metal-rules.com a világ második legjobb heavy metal, míg az IGN a 3. legjobb metalalbumának választotta). És tagadhatatlan, hogy a The Number of the Beast olyan meghatározó lett a zenekar számára, mint egyik másik sem. Folytatódik rajta például a Charlotte, a szajha „ciklus”, hiszen a „22 Acacia Avenue” egy rövid bepillantást enged az ő életébe, amit teljesen lefoglal a munkája. A szöveg ennek felhagyására kéri, miközben a zene telve van feszültséggel, hirtelen váltásokkal, jó témákkal és igazi maidenes gitárszólókkal. De már az elején alaposan beindulnak, hiszen a nyitódal, az „Invaders” nem nélkülözi sem a pörgős tempót, sem a nagy skálázásokat, így a falura támadó hódítók serege szinte a szemünk láttára támad, rabol, mészárol és gyújtogat.


És persze itt az album címét adó dal, a „The Number of the Beast” is. Ez a hihetetlenül elkapott, iszonyatosan pörgős, remek dallammal megírt track egyrészről Steve Harris egy rémálmának köszönhető, amit az Ómen című horrorfilm megnézése után élt át, másrészről pedig egy Robert Burns-vers ihlette. És ugyan ki ne tudná, hogy mi következik, amikor felcsendülnek a Jelenések könyvének szavai? Merthogy ez az egyik, koncertekről elhagyhatatlan szerzeménye a bandának.

Vagy itt a „Run to the Hills” is a mai koncertdalok közül, ami szép fokozatosan épül fel, először a dobszólóval (amikor az album után Clive Burr helyére megérkezett Nicko McBrain a dobok mögé, ezzel a számmal kezdődött a koncert, hogy a skótot bemutassák a rajongóknak), majd a gitárok bekapcsolódásával és végül az ének megjelenésével, miközben olyan nagyszerűen adja vissza a valódi kemény harcok és az indiánok lemészárlásának a hangulatát az ikergitáros galoppozással, hogy úgy ezerötszázadszorra sem bírom megunni.

De ennél a vadságnál valahogy még mélyebbre hatol a „Hallowed Be Thy Name”, ami mindig el tud kápráztatni. Hihetetlen jól jeleníti meg azt a lelkiállapotot, amibe egy akasztás előtt álló ember kerülhet, azokat a sötét, gondolatokkal teli utolsó órákat, amikor szépen lassan halad a címben szereplő mondat („Szenteltessék meg az ő neve”) felé, miközben zseniális gitárszólókkal, énekkel, dobokkal és basszussal teszik lélekbetépően életszerűvé az élményt, koncerten hallva pedig még erőteljesebb a lassan induló, de igencsak felgyorsuló heavy metal sláger.

Persze azokra a dalokra sem lehet panaszunk, amiket így három évtized elteltével már csak ritkán hallhatunk, mert például az egy szintén horrorfilmre épülő „Children of the Damned” ragyogó példája annak, hogyan lehet egy ritmikus, dallamos, tempós, mégis visszafogott dalt előadni, vagy a „The Prisoner” „I`m not a prisoner, I`m a free man” sora épp arra hívja fel a figyelmünket, amit néha bizony nagyon is elfelejtünk. Ezek a dalok inkább csak azért nem hallhatók manapság, mert azóta is tömkelegével érkeztek a nagyszerűbbnél nagyszerűbb szerzemények Eddie bandájától, amiknek valóban több helyük van egy koncerten.

A The Number of the Beast tagadhatatlanul az egyik legjobb és legsikerültebb album az Iron Maiden történetében (arról nem is beszélve, hogy az első olyan lemezük, amin csak új szerzemények szerepelnek), ami nemcsak a `80-as években volt meghatározó, hanem a mai napig kihatással van a banda életére.

Az együttes tagjai:
Bruce Dickinson – ének
Dave Murray – gitár
Adrian Smith – gitár, háttérének
Steve Harris – basszus gitár, háttérének
Clive Burr – dobok

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Invaders
2. Children of the Damned
3. The Prisoner
4. 22 Acacia Avenue
5. The Number of the Beast
6. Run to the Hills
7. Gangland
8. Hallowed Be Thy Name

(a remastered kiadáson a 8. helyre bekerült az eredeti kiadás B oldalán hallható Total Eclispe is, így az 9 dalból áll)

Diszkográfia:
Iron Maiden (1980)
Killers (1981)
The Number of the Beast (1982)
Piece of Mind (1983)
Powerslave (1984)
Live After Death (1985) koncert
Somewhere in Time (1986)
Seventh Son of a Seventh Son ˙(1988)
No Prayer for the Dying (1990)
Fear of the Dark (1992)
A Real Live One (1993) koncert
A Real Dead One (1993) koncert
The X Factor (1995)
Virtual XI (1998)
Brave New World (2000)
Rock in Rio (2002) koncert
Dance of Death (2003)
Death on the Road (2005) koncert
A Matter of Life and Death (2006)
Live After Death (2008) koncert DVD
Somewhere Back in Time (2008) válogatás
Flight 666 (2009) koncert
The Final Frontier (2010)
En Vivo (2012)

 

Kapcsolódó írás:

Maiden Heaven: Tribute to Maiden (CD)