Főkép

Bármennyire lenézik is sokan, Amerika nem véletlenül meghatározó tényező a szórakoztatóiparban. Ahogyan Hollywood a mai napig diktál a nagy költségvetésű filmek piacán, úgy az R&B is szinte teljes mértékben uralja a popzene világát. Hogy ez mennyire jó vagy rossz, mennyire viszi előre a világot, már más kérdés, de nem szabad elfelejteni, hogy az avantgárd, a meghökkentő újítások, sőt, még a zsenik is kivétel nélkül magas mesterségbeli tudással rendelkező tömegekből nőttek ki annak idején, és voltaképp ma is.

 

Ugyanez a megkérdőjelezhetetlen szakmai színvonal megfigyelhető Chris Brown produkcióinak, így legújabb albumának esetében is. Számaiban ugyan nehéz lenne felfedezni Madonnáéval összemérhető kísérletező kedvet, ahogyan Christina Aguilerával ellentétben a rokon műfajokba sem tesz izgalmas kirándulásokat, akárcsak Britney Spears vagy Lady Gaga, a maga cseppet sem szűk műfaji világában kétségbevonhatatlanul ott van a topon. Vagy hogy ne kizárólag zenészekkel példálózzak, Dan Brown, Michael Crichton és Frederick Forsyth történeteit sem a regényt újradefiniáló írástechnikai újításaik miatt olvassuk el, mégis letehetetlenek. És hozzájuk hasonlóan Chris Brown produkciós csapata is kifejezetten a szórakoztatást helyezi előtérbe, e téren pedig verhetetlenek.

 

A csaknem tisztán elektronikus alapok kellően kemények, a javarészt modulált, amikor azonban épp arra van szükség, érzelmektől sem mentes ének épp annyira tér el az átlagtól, hogy máséval ne igazán legyen összetéveszthető. A témák egytől egyig azonnal hatnak: fülbemászóak, könnyen megjegyezhetők, ám ennek ellenére mindig találni bennük egy parányi csavart, ami túlmutat a sablonokon. És akadnak egyértelműen ügyes húzások is, mint „Bassline” futurisztukus hangzásának (furcsa, hogy még mindig lehetséges bármi efféle) a hip-hop és az afro-amerikai a cappella dalok elemeivel. Ahogy rettenetesen eltalált a „Party Hard / Cadillac” kortárs vonósnégyes-muzsikáját idéző kísérete, melynek izgalmas kvázi-monotonitását az áradó dallam ellensúlyozza, a váltás után pedig kristálytiszta, valahol a gospel-éneklés tradíciót (és áttételesen Janis Joplint is) idéző kórus hallható. A legslágergyanúsabb szám mégis a gitáros popdalocskából effektekkel teli elektronikába váltó „Don’t Wake Me Up”.

 

A tempók többségében hiphoposan visszafogottak; sem a bulik felpörgetésére, sem levezetésre nem igazán alkalmasak, ám ha már megfelelőképp heves és oldott az atmoszféra, az album számai bizonyosan nem hűtik le a kedélyeket, inkább – néhol kifejezetten acid jazzesen – tovább fokozzák a hangulatot. Akadnak persze kivételek is, hiszen a valószínűleg elgondolkodtatónak szánt „Don’t Judge Me” nem kifejezetten bulizene, hiszen se nem lassú, se nem gyors, és amennyire meg tudom ítélni, kifejezetten otthon, a kanapén ülve, borozgatva élvezhető. A közepe felé egyébként is belassul valamennyire az album, aminek leginkább az a haszna, hogy jobban tudjuk értékelni a rákövetkező, gyorsabb nótákat. Persze ettől a „2012” még nem feltétlenül rossz, de az fejemben a mocskos szöveg és az érzelmes dallamok nem igazán passzolnak össze. A „Strip” például mind a zene jellegében, mind a szöveg témájában sokkal jobban illik Brownhoz.

 

Ötödjére is abszolút korrekt albummal állt tehát elő Chris Brown, és ha sikerül elvonatkoztatnunk azoktól az erőszakos megnyilvánulásoktól, melyek a 2009-eset óta (amikor akkori barátnőjét, Rihannát brutálisan bántalmazta) relatíve gyakorinak tűnnek (és bizony az amerikai hajmetal csapatok esetében sokszor bocsánatosnak tartottuk a botrányos, szállodaromboló megnyilvánulásokat is), semmi kivetnivalót nem találhatunk az anyagban.

 

A lemezen elhangzó számok listája:

1. Turn Up The Music

2. Bassline

3. Till I Die (feat. Big Sean & Wiz Khalifa)

4. Mirage (feat. Nas)

5. Don’t Judge Me

6. 2012

7. Biggest Fan

8. Sweet Love

9. Strip (feat. Kevin McCall)

10. Stuck On Stupid

11. 4 Years Old

12. Party Hard / Cadillac (Interlude) (feat. Sevyn)

13. Don’t Wake Me Up

14. Trumpet Lights (feat. Sabrina Antoinette)

 

Diszkográfia:

Chris Brown (2005)

Exclusive (2007)

Graffiti (2009)

F.A.M.E. (2011)

Fortune (2012)