FőképA brit Paradise Lost idén új lemezzel jelentkezett, amely továbbra is a korai anyagaik stílusában íródott. Ezúttal kicsit még messzebbre jutottak vissza a múltba, mint az előző koronggal, ami akár jó hír is lehetne a keményvonalas rajongók számára, akik még mindig morcosak a zenekar finomabb zenék felé tett kitérője miatt. Bár ezt talán már meg is bocsátották nekik azóta, hiszen a Tragic Idol már nem az első a sorban, amely az elvárt komorság jegyében íródott és amely minden újító szándékú kísérlettől mentes.

Ami engem illet, én jobban szerettem a sokat csúfolt időszakot, amikor a Paradise Lost zenéje egyedibb és izgalmasabb volt és ugyan az utóbbi lemezek is elég jók, a Tragic Idollal most úgy tűnik, elértek oda, ahonnan már nem lehet továbbragozni ezt a keménykedést. Az egész jelenség zavaros nekem egy kicsit, hiszen úgy tűnik, mintha a banda már egy ideje csak a múltba próbálna visszatekintgetni ahelyett, hogy megpróbálná saját jövőjét alakítani. Erre utal, hogy a régi stílusukat megidéző albumaik mellett az ezt követő években sorra jelentek meg tőlük válogatások, demófelvételek, jubileumi koncertfelvételek. Az előző lemezzel még sikerült megbarátkoznom és ma is szívesen hallgatom, de az új anyag hallatán nagyon úgy tűnik, mintha a britek kifogytak volna a jó ötletekből, amit egy olyan albummal próbálnak most palástolni, amibe legalább annak keménysége és metalos volta miatt nem lehet belekötni.

Nos, abba tényleg nem lehet, hiszen a banda most körülbelül úgy szól, mint a Shades of God idején - csak persze modernebb hangzással. A következetesség érdekében még Nick Holmes énekstílusa is ugyanolyan, mint akkor volt és természetesen szinte minden antimetalos színesítő és hangulatfestő elemet is száműztek a zenéből. Eddig nincs is baj a Tragic Idol-lal, csakhogy mindeközben úgy látszik épp csak jó dalokat felejtettek el írni. Sajnos az albumnak nagyjából csupán fele sikerült önmagukhoz mérten közepesen jóra, míg a másik fele teljesen íztelen és egy idő után érdektelen unalomba fullad, igazán kiemelkedő darab pedig talán egyáltalán nincs is a lemezen.



Nem könnyíti meg a hallgató dolgát, hogy nagy eltérés a dalok dinamikájában sincs, amitől csak még inkább monotonnak tűnik az egész: gyakorlatilag hiába van itt Adrian Erlandsson dobos-zseni, ha csak az alapokat hozza. Nem akarom totálisan eltemetni a bandát és kritizálni sem szeretném az új lemezt, hiszen azért van pár élvezhető darab is itt, de összeségében elmondható, hogy a Paradise Lost egy nagyon fekete lemezt szeretett volna készíteni, ami végül csak szürke lett. A lemez első felében helyet kapott dalok is némiképp elmaradnak a tisztességes Paradise Lost-színvonaltól, de azokkal legalább meg lehet barátkozni ellentétben az album második felével, ami tulajdonképpen eseménytelen.

Sajnálom, ami ezzel a zenekarral történik, hiszen valaha ők is zászlóvivői, mitöbb alkotói voltak a death-doom metal stílusnak, majd attól eltérve is sikerült sok emlékezetes és remek albumot írniuk (többek közt az előzőt is idesorolnám), ám most úgy tűnik, mára a Paradise Lost már lemezen is mindössze csak árnyéka önmagának. Szurkolok nekik és őszintén remélem, hogy megtalálják saját hangjukat végre és következő albumukról már elismerőbben nyilatkozhatok. Addig is inkább meghallgatom az előző lemezt.     

Az együttes tagjai:
Nick Holmes – ének
Gregor Mackintosh – szólógitár
Aaron Aedy – ritmusgitár
Steve Edmonson – basszusguitár
Adrian Erlandsson – dob

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Solitary One
2. Crucify
3. Fear of Impending Hell
4. Honesty in Death
5. Theories from Another World
6. In This We Dwell
7. To the Darkness
8. Tragic Idol
9. Worth Fighting For
10. The Glorious End

Diszkográfia:
Lost Paradise (1990)
Gothic (1991)
Shades of God (1992)
Icon (1993)
Draconian Times (1995)
One Second (1997)
Host (1999)
Believe in Nothing (2001)
Symbol of Life (2002)
Paradise Lost (2005)
In Requiem (2007)
Over The Madness (2007) DVD
The Anatomy of Melancholy (2008) DVD
Faith Divides Us - Death Unites Us (2009)
Draconian Times MMXI (2011) DVD
Tragic Idol (2012)