Főkép

Ha úgy éreznénk, operaszerzőként mostohán bánik az utókor Vivaldival, a velencei barokk mester világi kantáták és vokális egyházi művek komponistájaként ha lehet, még kevésbé ismert. Igaz ez annak ellenére is, hogy a régizene rajongói és megszólaltatói jó ideje egyre több figyelmet szentelnek a szonáták, concertók és színpadi darabok mellett a motettáknak, kantátáknak és az oratórikus műveknek is (Robert King és a King’s Consort nyolcalbumos összkiadást is készített Vivaldi egyházi zenéiből). Ennek ellenére revelációs erővel hatnak e darabok, különösen ha a belőlük készült felvételek a korhű előadói gyakorlat kísérletező fázisában születtek még.
 
Jóllehet az Ospedale della Pieta hegedűtanáraként Vivaldinak mindenekelőtt instrumentális szerzeményekkel kellett hozzájárulnia az istentiszteletek fényéhez, Francesco Gasparini 1713-as távozásával az intézmény egészen 1719-ig maestro di coro nélkül maradt. Ebben az időszakban, mintegy kényszerből születhetett az a két Gloria is, melyek közül érettebb stílusából ítélve az RV 589-es jegyzékszámú a második lehet. A művet hallgatva egészen meglepőnek tűnhet a kórus nyújtotta lehetőségek ötletes kihasználása a harmóniai modulációkban gazdag „Et in terra pax”-tól a fugato szigorúbb ellenpontját kiaknázó „Propter magnam gloriam”-on és a trombitával dicsőbbé tett, tömbös mozgású „Quoniam tu solus Sanctus”-on át a szigorú szerkesztési elveket követő „Cum Sancto Spiritu” valóban oratóriumokhoz illő záró kórusáig.
 
A megragadó dallamok kedvelői emellett különös gyönyörüket lelhetik a „Laudamus te” antifonikusan felelgető kettősében vagy a „Domine Deus” édes hangú oboával kísért sicilianójában, amire rögtön a „Domine Fili unigenite” pontozott ritmusú, franciás kórusa következik, amely talán Handel oratóriumaiból sem lógna ki. A Gloria legnagyobb erénye mégis az a rendkívüli változatosság és természetesnek ható szépség, amivel Vivaldi közelebb visz minket egyfajta e világi, dallamokban és összhangzatokban megtestesült örökkévalósághoz.
 
A „Nulla in mundo pax sincera” jellegzetes itáliai barokk motetta, mely a hangszeres kíséret kidolgozottsága ellenére elsősorban a szopránszóló szépségét emeli ki. Az első da capo ária siciliano-szerű ringatózása Vivaldi legszebb concertóinak lassú tételeit juttatja eszünkbe, míg a recitativóval bevezetett második inkább drámaiságával hat, és a versenyművek befejező tételére emlékeztet. A motettát lezáró „Alleiluia” a szólista virtuozitásának terepe, és ha már concertókkal vetettem össze a művet, a határozott zárlattól eltekintve ez akár első tételként is funkcionálhatna, a sorrend valamiért mégis ebben a lassú-gyors-gyors szerkezetben tűnik magától értetődőnek és hatásosnak, talán éppen az énekszólam egyre nagyobb kihívásai miatt.
 
Az „Amor hai vinto” a teljes lecsupaszítottság, a barokk monódia mintapéldája. Csupán continuo kíséri a szóló éneket, ami a drámai színek széles skáláján mozog az őrülettel határos feldúltságtól a lassú lenyugvásig. A recitativók és da capo áriák váltakozása az inkább az operákra jellemző technikai kihívásokkal szembesíti az előadót, és az azokban megszokott érzelmi azonosulást is igényel a szöveggel, ám koncertdarab lévén a kantáta mindkét világ – a ragyogó teljesítményeket követelő operaszínpad és az intimebb előadói terek – előnyeit egyesíti.
 
A Stabat Mater Vivaldi egyik legmegrázóbb egyházi műve, mely a kereszt mellett szomorúan álló, síró anya fájdalmának talán még Pergolesi művénél is hatásosabb ábrázolása. Már a nyitó motívum két kvartlépése a mennyeket szólítja meg, míg az f-moll skála felemelt hangjai rendre a leszálló dallamokban, a leeresztettek pedig az emelkedőkben szólalnak meg, mintha ezzel is a világ rendjének kifordultságát, felborulását akarná érzékeltetni a zene. Az „Eia Mater” zaklatott hegedűi és a beletörődést és végtelen szeretetet sugalló énekdallam kontrasztja csak a legnagyobbakhoz mérhető mesterre vall. E felvétel igazi különlegessége még a hangválasztás: a teltebb, egész testével éneklő alt helyett a művet – és ez Vivaldi korában egészen biztosan ellenjavallt lett volna – kontratenor szólaltatja meg, ami egyfajta angyali testetlenséget sugall.
 
Az albumon szereplő szépséges vokális művek más párosításokban és csoportosításokban több kiadást megértek már, így egybegyűjtve azonban Vivaldi – elsősorban egyházi – vokális műveinek esszenciáját kapjuk meg egyetlen lemezen. A magasztos Gloria szebben meg sem szólalhatna, mint az oxfordi Christ Church Cathedral kórusának interpretációjában, Emma Kirkby éppúgy remekel ebben a darabban, mint a bensőségesebb motetta és kantáta szólistájaként, a Stabat Mater pedig kétségkívül páratlan mestermű, melyet ennél a verziónál lélekbemarkolóbban megszólaltatni aligha lehet. Vétek lenne nem gyűjteményünkben tudni e valóban felülmúlhatatlan interpretációkban hallható, csodálatos darabokat.
 
Előadók:
Judith Nelson – szoprán (1-12)
Emma Kirkby – szoprán (1-17)
Carolyn Watkinson – alt (1-12)
James Bowman – kontratenor (18-20)
 
The Choir of Christ Church Cathedral, Oxford (1-12)
The Academy of Ancient Music
Simon Preston – karmester (1-12)
Christopher Hogwood – karmester (13-20)
 
A lemezen elhangzó művek listája:
1-12. Gloria in D, RV 589
13-15. Motet „Nulla in mundo pax sincera”, RV 630
16-17. Cantata „Amor hai vinto”, RV 651
18-20. Stabat Mater, RV 621