Főkép 1980-at írunk. Peter Phillips és Steve Smith megalapítja a kizárólag a hét esztendeje működő Tallis Scholars hangfelvételeit megjelentető Gimell Records nevű lemezkiadót, és a kifejezetten reneszánsz egyházi zenére szakosodott kórus még ebben az évben rögzíti repertoárjának azóta is legtöbbet előadott két „slágerét”: Allegri híres Misereréjét és Palestrina II. Marcell pápa számára komponált miséjét. Angolok lévén pedig William Mundy Mária királynő uralkodása idején született egyik művével egészítik ki a műsort, mely így a késő reneszánsz zeneművészetének megdöbbentő változatosságáról tanúskodik.
 
Gregorio Allegri legnevezetesebb kompozíciója részben annak köszönheti hírnevét, hogy a Vatikán, felismervén, mily csodálatos remekmű került a birtokába, hosszú ideig megtiltotta, hogy a Miserere kottái kikerüljenek a Sixtus-káplona falain kívülre, ám a legenda szerint az ifjú Mozart egyetlen meghallgatás után hangról hangra eszébe véste, majd emlékezetből lejegyezte az egész darabot. Mint sok más késő reneszánsz és kora barokk vokális műre is igaz, a Miserere hatása részben az osztott kórusok térbeli távolságából fakadó akusztikai élményből fakad – amit egy lemezfelvétel természetesen képtelen visszaadni, még ha olyan tökéletesen kiválasztott helyszínen készült is, mint az Oxfordi Egyetem Merton College-a.
 
A Miserere mégis lélegzetelállítóan szép – egyike azoknak a mai napig áhítatot keltő műveknek, melyek különös kegyelmi állapotban születhettek. A lassú mozgású, tömbös hatást keltő összhangzatok a kitartott hangoknak köszönhetően teli vannak finom disszonanciákkal, a magas c-ig feltörő szóló pedig már-már hátborzongatóan gyönyörű. És jóllehet a darab keletkezése vélhetően az 1630-as évekre datálható, a prima pratica anakronisztikus alkalmazása miatt nem a barokk, hanem a reneszánsz polifónia remekei közé sorolható.
 
William Mundy jó nyolcvan évvel korábbi Vox Patris caelestise jószerével az ellenkező végletet képviseli; furcsamód talán épp azért, mert katolikus, nem pedig protestáns muzsika. Összetettsége, monumentalitása azonban nem annyira itáliai, mint flamand és angol modellekre utal. A reneszánszban megszokott négy-ötnél több szólammal már a 15. és 16. század fordulóján élt Heinrich Isaac, később pedig Mundy kortársa, Thomas Tallis is kísérletezett, e műben pedig nagyszerűen érvényesül az érzelemdús, nagyszabású, a dallamok és motívumok kibontását a szöveg fölé helyező stílus.
 
Pontosan ezzel a felfogással akadt oly sok gondja a Pápai Államnak Palestrina idejében, és sokáig fennmaradt a mítosz, hogy a Missa Papae Marcelli mindvégig jól követhető szövegével győzte meg a bíborosok testületét arról, hogy értelmetlen lenne betiltaniuk a polifónia használatát. Ugyanakkor meglepő, hogy a reformáció mennyire átható változásokat gerjesztett nem csupán az észak-európai államokban, hanem Rómában is, mely változások voltaképp a barokk monódia térhódítását készítették elő. Addig azonban még hátravolt egy fél évszázad, melynek termése – az azt megelőző ötven évével együtt – sokak szerint az egyházzene aranykorával azonosítható. A Missa Papae Marcelli kétségkívül elsőrangú kompozíció a regénybe illő háttértörténet nélkül is, a Tallis Scholars makulátlanul tiszta, varázslatos előadásában pedig a megunhatatlan remekek egyikének érezhetjük.
 
Nem különösebben meglepő tehát, hogy BBC Music Magazine kritikusi-szakértői gárdája minden idők 50 legnagyszerűbb hangfelvétele közé választotta az azóta már a negyedszázados jubileum alkalmából olcsóbb árfekvésű kiadványként is megjelent albumot, és ugyan tagadhatatlan, hogy minden efféle válogatás valamennyire önkényes és szubjektív, a magazin 2012. januári lapszámában megjelent lista mégis mérvadónak mondható, amennyiben az arra felkerült lemezek egyértelműen a legmagasabb nívót képviselik.
 
Előadók:
The Tallis Scholars
Peter Phillips – karvezető
 
A lemezen elhangzó művek listája:
1. Gregorio Allegri: Miserere
2. William Mundy: Vox Patris caelestis
3-7. Giovanni Pierluigi da Palestrina: Missa Papae Marcelli