Főkép

Annak ellenére, hogy a banda ikonikus alakja, a dobos-dalszerző-bohóc Mike Portnoy elhagyta zenésztársait, a címmel ellentétben nem állt be drámai változás a zenekar életében. Ez most lehet jó, vagy akár rossz hír is a Dream Theater rajongóinak. Pozitív azért, mert jól láthatóan Mike nem pótolhatatlan nem csupán dobos zseniként, de szerzőtársként és producerként sem; nélküle is össze tudnak rakni a srácok egy olyan minőségi lemezt, amely az előzőek után simán befér a sorba. Itt el is érkeztünk a negatívumhoz: konkrétan jobbat sem sikerült alkotniuk a megmaradt nagyoknak, csak az utóbbi lemezek megszokott színvonalát hozzák itt is.

Mindenki eldöntheti saját maga, hogy az előzőnek örül inkább, vagy az utóbbi miatt sajnálkozik, esetleg nem is foglalkozik ezekkel, hanem a lényegre, a zenére koncentrál.

Ha pedig ezt vesszük alapul és objektíven vizsgáljuk ezt a korongot, akkor azt bizony el kell ismerni, hogy a Dream Theater kitett magáért és egy újabb kiváló progresszív metal művet adott nekünk. A dalok szinte mind kiválóak, egyszerre fülbemászóan dallamosak, mégis fémesen kemények, jól felépített darabok és meg is dörrennek, ahogy azt egy metalzenekartól elvárnánk. Személy szerint nekem tetszik, hogy végre elhagyták az üvöltözős, hardcore-os háttérvokalizálást, talán ez az egy dolog jelzi, hogy Portnoy már nem ül ott hátul. Persze a vájtfülűek biztosan hallják, hogy nem ő üti a bőröket, de én nagy különbséget a dobolás terén nem érzek, talán csak annyit, hogy az új arc kicsit visszafogottabb, de nem tűnik kevésbé tehetségesnek és profinak.

Ha ő nem is esik annyira túlzásba a hangszerén, a többiek megint jól kiélik magukat, ami valóban tiszteletre méltó és el is hiszem, hogy nagyon ügyesek, de például engem, aki nem vagyok zenész, ezzel ma már nem tudnak megfogni és az instrumentális villódzást gyakorlatilag felesleges üresjáratnak találom. Nagyon bele tudnak feledkezni a témázgatásba, ami egy jazz-lemezen még elmegy, de itt többnyire csak töltelék és megnehezíti a hallgató dolgát, ha a percekig tartó hangszerélvezkedés közben elveszti a fonalat és elfelejti, honnan is indult eredetileg a dal. Persze ez már a kezdetektől a DT védjegye, úgyhogy még talán hiányozna is, ha nem lenne. Azért azt érdemes megfigyelni, hogy a dobot is mellőző, lágyabb, líraibb dalok mennyire üresnek tűnnek a szétszólózott metal zúzdák mellett. Valójában azért ezek sem rosszak, épp csak a különbségekre szerettem volna felhívni a figyelmet.



A banda a lemezt is nyitó „On The Backs Of Angels”-szel promózza az új anyagot, ami egy remek választás, mert már elsőre megmaradhat az emberben. Szerencsére nem ez az egyetlen jól sikerült darab a korongon: kivétel nélkül minden egyes szerzemény jól fel van építve; nagyívű dallamokkal, emlékezetes refrénekkel - LaBrie már megszokott orgánumán és dallamain át tolmácsolva -, és izgalmas zenei megoldásokkal vannak tele egytől egyig. 

Ha azonban rajongóként tekintek az anyagra, akkor ezúttal is marad egy kis elégedetlenség az együttessel szemben, mert hiába hallom azt mindenhonnan, hogy a zenekar már túljutott a csúcson, karrierje legjobb lemezein, én egyszerűen nem hiszem el, hogy nem tudnának egy rajongóbarátabb, több zeneiséget tartalmazó és kevésbé önigazolósan túljátszott lemezt írni. Talán azt sem bánnám, ha nem akarnának annyira keménykedni, de ha még nem is akarnak lazábbak lenni, legalább megtartanák az ívét az egyébként kiváló daloknak. Ehelyett kapunk egy egészen jó lemezt remek dalokkal, ami igazából nem több, mint tipikus DT-sablonzene. Ez egyébként jól megmutatkozik a már emlegetett nyitódal videoklipjében is: a már ismert, metalzenekarok esetében jellegzetes képekkel teletűzdelt videó nem sok egyediséget tükröz, simán párhuzamba állítható magával a lemezzel.

Rengetegszer meghallgattam már a lemezt és bár a dalokat egyre jobban élvezem, az instrumentális részek egyre unalmasabbak és zavaróbbak lesznek. Ez csak azért baj, mert a DT megértéséhez bizony több hallgatás szükséges, hogy egyáltalán felfogja az ember és ha van olyan, amit nem szeretsz benne, azt is kénytelen vagy többször is hallani. Egyedül a „Breaking All Illusions”-ban tudom értékelni a zenés betétet, mert ott viszont szépen fel van építve, a témák is jól megkomponáltak (Petrucci gyönyörűt szólózik benne és Rudess témái is izgalmasabbak), de a többiben mintha csak kapkodásnak hangzana az egész. Persze mások számára biztos egy másik dal ugyanilyen betéte lesz a legnyerőbb, de a lényeg, hogy ezeket korlátozott számban (de inkább koncerten) még elviseli az ember, ám ha nagyon erőltetik, akkor inkább csak ront az összképen. Nekem ezek a zenészek már régen bizonyították, hogy értenek a hangszereikhez, jó dalokat is tudnak írni, most már csak azt várnám tőlük, hogy ezek bizonygatása helyett laikusok számára is élvezhető, hallgatható zenét írjanak a sablonos hangszerbemutató helyett. Persze értem én, ha nem ezt tennék, az kockázatos, mert mindenki ilyennek ismeri őket, de ami engem illet, hiába tetszik ez a lemez is ugyanannyira (nagyon), mint az utolsó kettő, soha nem fogom olyan sokat és olyan sűrűn hallgatni, mint az Images and Words/Awake párost, vagy a Falling Into Infinityt.

Mert hiába kitűnő és ultrakomplex a Dream Theater, ha mindez csak elméleti tudás, amitől egy picit továbbra is száraz és lelketlen a szememben. Volt már jobb és rosszabb egyaránt ez a zenekar és ha mondjuk korrektnek titulálom, akkor talán nem is bántok meg a véleményemmel senkit. Utálni nem fogom, de hallgatni igen, mert szeretem, körülbelül nyolcvan százalékos lelkesedéssel még ajánlom is, de csodát, vagy megváltást senki ne várjon tőle, drámai fordulatot pedig végképp ne.

Az együttes tagjai:
James LaBrie – ének
John Myung – basszusgitár
John Petrucci – gitár, háttérvokál
Mike Mangini – dob
Jordan Rudess – billentyűs hangszerek

A lemezen elhangzó számok listája:
1. On the Backs of Angels
2. Build Me Up, Break Me Down
3. Lost Not Forgotten
4. This Is the Life
5. Bridges In The Sky
6. Outcry
7. Far from Heaven
8. Breaking All Illusions
9. Beneath the Surface

Diszkográfia:
When Dream and Day Unite (1989)
Images and Words (1992)
Awake (1994)
A Change of Seasons (1995) (EP)
Falling into Infinity (1997)
Metropolis Pt 2: Scenes from a Memory (1999)
Six Degrees of Inner Turbulence (2001)
Train of Thought (2003)
Octavarium (2005)
Systematic Chaos (2007)
Greatest Hit (2008)
Black Clouds & Silver Linings (2009)
A Dramatic Turn Of Events (2011)

Dream Theater (2013)


Koncert kiadványok:
Live at the Marquee (1993)
Once in a LIVEtime (1998)
Live Scenes From New York (2001)
Live at Budokan (2004)
Score (2006)
Chaos in Motion (2008)