Főkép Mire megjelent a Dark Horse, a zenekar tagjai, főleg az ezt megelőző és több mint tízmillió példányban elkelt All The Right Reasons-nek köszönhetően, igazi megasztárokká váltak. A Nickelback a rádióbarát modern rockzenekarok etalonjává vált, és amíg korábban olyan megállapításokat lehetett tenni, hogy a banda egyik vagy másik dala erősen hasonlít x vagy y nagy nevű zenekar témáira, az után az album után már azt lehetett megfigyelni, hogy az éppen szárnyaikat bontogató bandák próbáltak olyan zenét játszani, mint Chad Kroegerék. Sőt adott esetben olyasmi is tetten érhető volt, hogy egy nagy múltú zenekar próbálta meglovagolni a Nickelback sikereit és változtatott az addigi zenei stílusán, s véleményem szerint az ilyesmi a népszerűség egyik legkomolyabb fokmérője.
 
A zenekar a Dark Horse-on Mutt Lange-gal dolgozott együtt, aki korábban olyan bandák mellett bizonyította hozzáértését, mint a Def Leppard vagy az AC/DC. Az előzetes interjúkban a csapat tagjai azt nyilatkozták, hogy a korábbiakhoz képest újfajta hangzásvilág fogja jellemezni a lemezt, és hogy ezzel némileg túllépnek majd a határaikon. Persze ezt akár egy szokásos „most majd megmutatjuk, hogy ilyet is tudunk” nyilatkozatnak is tekinthettük, amit a zenekarok csak azért tesznek a lemezmegjelenés előtt, hogy mindenképpen odafigyeljen rájuk a közvélemény, de a felvezető kislemezt hallva bebizonyosodott, hogy a Nickelback nem a levegőbe beszélt…
 
Én például konkrétan megijedtem, amikor először volt szerencsém az elsőként kiadott „Gotta Be Somebody”-hoz. Az egy dolog, hogy elég kemény párost alkot benne a dob és a basszusgitár, de emellett még a gitárok is meglepően „műanyagok” lettek. Megnyugvást csupán az nyújtott, amikor láttam a neten az egyik koncertfelvételt a dalról, mert az már meggyőző volt.
 
A másodikként nyilvánosságra hozott, albumnyitó „Something In Your Mouth” keményebb, mennydörgésszerű megszólalása már szimpatikusabb volt, de kicsit még mindig idegennek hatott (főleg a refrén előtti kissé rappelős szövegdarálástól). Ezután viszont egy igazi arénai rockhimnusz következik, az igencsak vaskos „Burn It To The Ground”, amely középtempós ugyan, de egyrészt biztosan táncra perdül a közönség, ha felhangzik, másrészt az „uhh-uh-zós” rész a bandával való együtténeklésre csábít. A dal egyébként a Transformers második részének egyik betétdala volt, és minden bizonnyal ez is nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy az album egyik legsikeresebb kislemeze lett – és egyben a legnépszerűbb is, ugyanis a dalt felhasználták több videojátékban vagy éppen pankrátorok bevonuló zenéjének is.
 

 
Ezután hallható a „Gotta Be Somebody”, ami annak a célnak tökéletesen megfelelt, hogy kellőképpen megágyazzon az album érkezésének, mert elég szép sikereket ért el, és ennek következtében a rajongók már nagyon várták a lemezt. Ezt követően a lemez első balladája, az „I’d Come For You” érkezik. Hiába, a srácok nagy mesterei az ilyen szívbemarkoló felvételek elkészítésének. A dal az Egyesült Királyságban fel is jutott a rocklista élére.
 

 
A következő „Next Go Round” ezzel szemben a zenekar történetének egyik legmetálosabb, legszigorúbb dala lett. Horzsoló gitárok, dobhártyaszaggató ritmusszekció, torzított ének, ugrálós refrén és gitárszóló jellemzik ezt a számot. A „Just To Get High” ennél egy fokkal visszafogottabb, de ízes, rockos gitárszólója és kalapácsszerűen lesújtó dobjai miatt semmiképp sem nevezném lírainak, a refrénre pedig tisztességesen begyorsul.
 
Nem is baj, hogy ezután újabb lassú dal következik, a „Never Gonna Be Alone”. Persze hallgatója válogatja, de ez a dal bőven tartalmaz libabőrös pillanatokat (főleg a dal végi vokálok borzongatóak), és készült is hozzá egy megható, ugyanakkor természetesen kissé klisés kisfilm is.
 

 
A „Shakin’ Hands” az egyetlen dal az albumról, amivel nem tudok mit kezdeni. Lehetséges, hogy a producer erőltette a zenekarra ezt a kissé Def Leppardos, „héj-ho-zós” dalt, ami szinte végig egy helyben topog. Szerencsére az ezt követő „S.E.X.” visszahozza a kedvemet, a dal menetelős részei tetszetősek, és az egész szám szépen felépül a végére. Az eredetileg felvezetőnek szánt, majd az utolsó pillanatban mégis visszahívott dal, az „If Today Was Your Last Day” pedig nálam az abszolút favorit. Lehet bármilyen csöpögős, giccses, limonádé a dalszövege, bármikor meghallgatom ezt a számot – főleg ha még a klipet is nézem hozzá –, biztosan jobb kedvem lesz tőle, annyira pozitív kisugárzása van ennek a számnak.
 

 
A záró dal, a „This Afternoon” esetében már első hallgatáskor is azt éreztem, hogy a banda szerette volna megismételni a „Rockstar” hihetetlen sikereit, és igyekeztek, ha nem is ugyanolyan, de mindenképpen egy gyanúsan hasonló dalt írni. S bár a dal végül nem érte el a „Rockstar” népszerűségét, azért kislemezes lett ez is. A számhoz egyébként egy annyira közhelyes és unalomig ismert fordulatokkal teli klipet is készítettek, hogy az már az „annyira rossz, hogy jó” kategóriába sorolható.
 

 
És akkor vissza is térhetünk a bevezetőben említett, megmásíthatatlan eredményekhez: a lemez az albumeladási lista második helyén debütált az Egyesült Államokban, amelyen aztán több mint egy évig szerepelt a legjobb 100 között, és körülbelül két és fél évig ott volt a 200-as listán. Az albumból több mint hárommillió darab kelt el az USA-ban, és világszerte öt milliónál is több példány talált gazdára; platina státuszt ért el Új-Zélandon és az Egyesült Királyságban, és többszörös platina lett Kanadában és Ausztráliában is.
 
Kis túlzással azt mondhatjuk, hogy mindebből itthon – a hazai médiumok hathatós közreműködésének köszönhetően – szinte semmit sem vettünk észre, ugyanis jóformán egyik dalt sem játsszák a honi rádiók. Elvétve találkozhatunk a „This Afternoon”-nal, még ritkábban az „If Today Was Your Last Day”-jel, mással nem. S hiába, hogy a zenekar több mint tíz éve éve ontja magából a jobbnál jobb dalokat és licitálja felül magát a slágerek terén, itthon a rádiókban még mindig a Republic szól…
 
Összegzés
A banda szokatlan hangzással rukkolt elő ezen a lemezen, ám a megszokott minőségi, igényes melódiákról és dallamokról sem feledkeztek meg, vagyis nem felejtettek el dalokat írni, így a Dark Horse újabb remek darab lett a Nickelback életművében.
 
Egyébként ezen ajánló elkészítésekor jelentette be a zenekar, hogy novemberben érkezik az új albumuk Here And Now címmel, melyet két rádiós dallal is felvezetnek majd szeptember vége felé.
 
Az együttes tagjai:
Chad Kroeger – ének, gitár
Ryan Peake – gitár, vokál
Mike Kroeger – basszusgitár
Daniel Adair – dob, vokál
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Something in Your Mouth
2. Burn It To The Ground
3. Gotta Be Somebody
4. I`d Come For You
5. Next Go Round
6. Just To Get High
7. Never Gonna Be Alone
8. Shakin` Hands
9. S.E.X.
10. If Today Was Your Last Day
11. This Afternoon
 
Diszkográfia:
Curb (1996)
The State (2000)
Silver Side Up (2001)
The Long Road (2003)
All the Right Reasons (2005)
Live at Sturgis 2006 (2008) (koncert DVD)
Dark Horse (2008)