FőképA barokk indulását és lecsengését egyaránt a polifónia felhígulása, háttérbe szorulása jellemezte. Ahogy a korai generálbasszus-kíséretes recitativók és áriák – vagyis az úgynevezett monódia –, a szöveg érthetőségét mindenek felett valónak tekintve az énekdallamot helyezték előtérbe, úgy a részben már pre-klasszicista késő barokk szólószonáták is a – még ugyan bőségesen díszített – melódiát emelték ki a sokszor sematikus, épp csak jelzésértékű akkordkísérettel szemben.
 
Érdekes összevetni az 1750-ben elhunyt nagy összegző, Johann Sebastian Bach akadémikus ellenpontra épülő kíséretes szonátáit és a Corelli tanítványaként concerto grossók gyűjteményével bemutatkozó Pietro Antonio Locatelli második, 1732-ben kinyomtatott opusát, a könnyeden és finoman, már-már gáláns stílusban megkomponált tizenkét fuvolaszonátát, melyek harmóniai aláfestésének megkomponálásakor Locatelli lényegében funkciójelölő mélyszólamra és egyszerű akkordokra hagyatkozott. E többségében négytételes – tehát ennyiben még tipikusan barokk – kompozíciók ily módon sokkal közelebb állnak a fuvolaműveiről híres Bach-fiú, Carl Philipp Emanuel hasonló jellegű darabjaihoz, mint az apa, vagyis a ténylegesen kortárs szerző szonátáihoz.
 
Ugyan Locatelli elsősorban hegedűvirtuózként szerzett magának nevet, hiszen L’Arte del Violino című opusa, különösen pedig a kadenciaként beszúrt, rendkívüli technikai felkészültséget igénylő 24 capriccio forradalmasította a hegedűjátékot, vitathatatlan, hogy az akkoriban egyre népszerűbb fuvola idiómáját is tökéletesen ismerte, s ekképp képes volt kihasználni annak sajátlagos tulajdonságait.
 
E szonátákat nem annyira a virtuozitás, mint a jó ízléssel megírt, természetes melódiák teszik oly végtelenül gyönyörködtetővé. Látszólag erőfeszítés nélkül előadható, áradó dallamok ezek, rengeteg elegáns, tetszetős díszítéssel, és jól érezhető már a szimmetriára és a frázisok egyértelmű elkülöníthetőségére való törekvés is. A trillák időnként mintha a madarak énekét idéznék, és szinte mindvégig elbűvölően mesterkéletlenül épülnek tovább egymásból a motívumok.
 
Már első hallásra megragadó a No. 10-es G-dúr szonáta harmadik, menüett tétele, mely az első tétel egy témáját dolgozza ki hét variáció révén. A megközelítési módban néhol Corelli hatása sejlik fel, bár a variáció mint megoldás általános gyakorlatnak számított a barokk korban. Az opus bravúrdarabja viszont az utolsóként, ismét csak G-dúrban felhangzó kompozíció, egy visszhangszerűen szoros kettős kánon, melynek virtuozitását épp az azonnali lekövetés biztosítja, és szinte transzszerű kábultságba kergeti a hallgatót – azaz szó szerint varázslatos muzsika.
 
Ugyanilyen varázslatos szépségű az előadás, melyből nem csupán a művek bensőséges ismerte és a kutatások alapossága érződik ki, hanem a darabokéhoz foghatóan fesztelen játék, a kivételes szépség feletti öröm felszabadultsága is. A continuo visszafogott, hagyja kiteljesedni a fuvolát, hogy maradéktalanul érvényesülhessenek az ellenállhatatlanul könnyed, nem egyszer valósággal bohó és kivétel nélkül életvidám dallamok. Ha némi könnyed kikapcsolódásra vágyunk, ideális választásnak tűnik e kétórányi, csodálatos zene.
 
Előadók:
Stephen Preston – fuvola
Anthony Pleeth – cselló
Christopher Hogwood – csembaló
 
A lemezen elhangzó művek listája:
CD 1
1. Sonata No. 1 in C major
2. Sonata No. 2 in D major
3. Sonata No. 3 in B flat major
4. Sonata No. 4 in G major
5. Sonata No. 5 in D major
6. Sonata No. 6 in G minor
7. Sonata No. 7 in A major
 
CD 2
1. Sonata No. 8 in F major
2. Sonata No.9 in E major
3. Sonata No. 10 in G major
4. Sonata No. 11 in D major
5. Sonata No. 12 in G major in double canon