Főképwww.klasszikcd.hu

Verdi rekviemje óta szinte elképzelhetetlennek tűnik, hogy a halottak üdvéért elhangzó zeneművekben ne a drámaiság domináljon. A magasztos-szomorú hangvétel és felfogás persze a kezdetektől, már Ockeghem alkotásában, vagyis az első fennmaradt rekviemben meghatározó, és talán Mozart befejezetlen művében csúcsosodik ki. A mindenekelőtt operaszerzőként ismert André Campra Messe de Requimjét ellenben mintha a pompa és ragyogás töltené meg, és első hallásra összehasonlíthatatlanul könnyedebbnek, néhol kifejezetten vidámabbnak tűnik műfajtársainál.
 
Ám elegendő akár egyetlenegyszer is alaposabban meghallgatni a művet, és rögtön rájövünk, hogy a szép ívű dallamok és cizellált, franciásan finom harmóniák mélységes drámaisággal, időnként pedig fájdalmas áhítattal telítődnek meg. Inkább az az igazán meglepő, mennyire eltérő, némelykor kifejezetten végletes hangulatváltások jellemzik a zenei szövetet. E szélsőségesség oka a szöveg pontos lekövetése, a szófestés, a beszédszerű zeneiség, amit a stílusbeli következetesség és Campra valóban rendkívüli muzikalitása dolgoz egységbe.
 
Már az első, méltóságteljes lassúsággal hömpölygő akkordok és az „Et lux perpetua luceat eis” fenségessége, pattogó ritmusa közötti különbségek jól példázzák a szavak jelentésének hű lekövetését. Amíg az evilági veszteség szomorúsága nyilvánvalóan inkább elgondolkodásra késztető, tragikusabb hatású dallamokat és harmóniákat kíván meg, addig a mennyek országának, az Istenez megtérő lélek üdvözülésének ábrázolása alapvetően más, dicsőségesebb atmoszférát feltételez, és Campra mindvégig következetesen tartja magát e kettősség szoros zenei megjelenítéséhez.
 
Különösen szép és magasztos pillanatokat élhetünk még a „Kyrie” harmadik szakaszában, ahol a kórus alázatosságot sugalló harmóniákban könyörög a kegyelemért, valamint a „Graduel” fohászszerű bevezetőjében, melyet – ahogy az a már a „Requiem” tételből ismerős – derűsebb, pazarabb melódiák követnek. Ugyanitt, az „In memoria aeterna” sorokat kísérő, háborgó basszusfutam, a felette kibontakozó ária és kórus, valamint a (Purcell megoldásaira emlékeztetően) többször is elismételt „non” zaklatottsága ismételten egy másik hangulati világba viszi el a hallgatót.
 
A kivételesen emelkedett pillanatok közé tartozik még az „Offertoire” férfi szólisták triója által dominált „Domine Jesu Christe” szakasza, noha a didergő hegedűk és a felkavaró kórusszólamok újfent Purcell semi-operáinak bizonyos elemeit idézik. Nem meglepő módon a tétel leginkább szívbemarkoló passzusára a „de morte tarnsire ad vitam” szavak zenei megformálásában lelhetünk rá. És amint az jószerével elvárható, az „Agnus Dei” tétel lélekemelőn gyönyörködtető; csodás tenor szólamát a continuo mellett meg-megszólaló fuvolamotívum teszi feledhetetlenné, míg a kórus a 17. és a 18. századok legszebb hagyományait gyűjti – mintegy az időből kilépve – egyetlen csodálatos egységbe.
 
A „Post-Communion” furcsamód a barokk versenyművek és olasz operanyitányok gyors–lassú–gyors szerkezetét veszi át (azok táncossága nélkül), és így érdekesen derűlátó atmoszférát teremtve zárja le a halotti misét.
 
Bárhogyan nézzük is tehát, Campra műve tökéletesen illeszkedik a jelentős rekviemek sorába, legfeljebb annyiban különbözik tőlük, hogy felfogásában korának tipikus gyakorlatát valósítja meg. Philippe Herreweghe és a Chapelle Royale értő előadásánál kiválóbbat pedig elképzelni sem lehet, hiszen a belga karmester különösképp a rendkívüli érzékenységet megkívánó, megszólalásban a szólamok közti tökéletes összhangot és egyensúlyt megkövetelő darabokban nyújt páratlanul maradandót.
 
Előadók:
Elisabeth Baudry – szoprán
Monique Zanetti – szoprán
Josep Benet – magastenor
John Elwes – tenor
Stephen Varcoe – basszus
 
La Chapelle Royale
Philippe Herreweghe – karmester
 
A lemezen elhangzó művek listája:
Messe de Requiem
1. Requiem
2. Kyrie
3. Graduel
4. Offertoire
5. Sanctus
6. Agnus Dei
7. Post-Communion