Főkép

XIV. Lajos, a Napkirály udvarába nem illett más, csupán a pompa, az emelkedettség, a tökély. Nem csoda tehát, hogy zenészeit úgyszintén kizárólag a legkiválóbbakból válogatta ki, akik közül is kiemelkedett az olasz operai hatásokat megtagadó, bár firenzei születésű Jean-Baptiste Lully, a francia barokk stílus, különösen a 17. századi barokk legjelentősebb és legnagyobb hatású képviselőjeként számon tartott komponista.
 
Lully negyedik operája, a Philippe Quinault – ovidiusi szövegen alapuló – librettójához komponált Atys a nagyobb közönség részéről ugyan meglehetősen vegyes fogadtatásban részesült (sokan, különösen az ellenpont egyértelmű felsőbbrendűségét hirdető régi stílus képviselői túlzásnak, unalmasnak találták a hosszú, gyakran deklamáló éneket), mivel XIV. Lajos kifejezetten kedvelte, és az 1676-os bemutatót követően még két esztendőben is színpadra állíttatta a művet, „a király operájaként” vált ismertté.
 
Az Atys egy újfajta zenei ideál első és példaértékű megvalósítása: mind a komédiai, mind a tragédiai elemeket figyelembe véve mentes a túlzásoktól, és ehelyett akkoriban szokatlan árnyaltsággal jeleníti meg a különféle érzelmeket. Lully jellegzetes „szavalóbeszéde” a kor francia színpadi eszményének és eszméinek átültetése a muzsika birodalmába; a recitativók majdhogynem elsődleges szerepet kapnak a dráma kibontakoztatásában, zeneileg így szinte egyenértékűek a gáláns, jó ízlésről tanúskodó áriákkal és a tömbösen, vertikális harmóniákból építkező kórusokkal.
 
Lully stílusújító operáját leginkább Versailles rendezett monumentalitásához lehetne hasonlítani. Az Atys csodásan kidolgozott építmény, melyben a részek már-már példa nélkül álló összhangban illeszkednek bele az egészbe. Az áriák nem bravúros, páratlan technikát és virtuozitást megkívánó, énekesi képzettséget fitogtató, lényegében önmagukban megálló énekszámok, hanem a történetbe, annak hangulatába tökéletesen belesimuló, finom és érzékeny megnyilatkozások.
 
Ugyanakkor kizárólag a legkiválóbb zenészek és énekesek képesek a maga hibátlan valójában megszólaltatni az operát. Igaz volt ez Lully idejében is, aki különösen ügyelt arra, hogy egyetlen hamis hang se szólalhasson meg az előadásokon, s kizárólag a legjobban képzett muzsikusokkal volt hajlandó együtt dolgozni, és igaz ma is, amikor a historizáló előadásmód elterjedésével megszokhattuk, hogy a sokáig elfeledett darabokat elsősorban a rendkívül erős és a régi korok zenéjéhez határozott elképzelésekkel közelítő egyéniségek és válogatott zenészekből álló együtteseik újítják fel valóban feledhetetlen koncerteken és hangfelvételeken.
 
William Christie és az Arts Florissants zenészei és kórusa az Atys minden rezdülését hatalmas lélekkel és korhűen szólaltatják meg – legalábbis elhitetik velünk, hogy lényegét tekintve ugyanezt hallhattuk XIV. Lajos udvarában is. Ahogy hangszereikkel és énekükkel elénk varázsolják e fenséges darab hangjait és hangulatait, Henry Purcell Dido and Aeneasának előképei sejlenek fel képzeletünkben, hiszen a legközelebbi rokonságot talán ezzel a művel mutatja az Atys. Tehát egyenesen vétek lenne nem megismerni ezt az operát, ezt az előadást, amely minden meghallgatással új meg új gyönyörökkel kápráztatja és kényezteti el a kifinomultabb ízlésűek szépérzékét.
 
Előadók:
Guy de Mey – tenor (Atys)
Guillemette Laurens – mezzoszoprán (Cybele)
Agnes Mellon – szoprán (Sangaride)
Jean-François Gardeil – basszus (Célénus)
 
Les Arts Florissants
John Holloway – első hegedű
 
William Christie – karmester
 
A lemezen elhangzó művek listája:
Atys, Opéra en 5 actes LWV 53
CD 1
1-7. Prologue
8-15. Acte I
 
CD 2
1-6. Acte II
7-13. Acte III
 
CD 3
1-6. Acte IV
7-13. Acte V

Kapcsolódó írás:
Koncert: Les Arts Florissants – 2011. március 8.