FőképBoldogság. Az album címéből kiindulva vidámságra, felhőtlen jókedvre, pörgős, pattogós ritmusú zenére számítanánk, ám amit helyette kapunk, sokkal lassabb, nyugodtabb, igaz, nem is kifejezetten szomorú.
Az egész lemezt valamiféle rezignáltság lengi körül, és akkor még nem is ismerkedtünk meg alaposabban a – némelyik dal esetében kifejezetten lehangoló – szövegekkel, melyek a brit alternatív és indie együttesek gyakran egészen lemondó félig-verseire emlékeztetnek.   
Ha még jobban elmerülünk a szövegekben, hamar kiderül, hogy az alapvetően csüggedt, a sokszor depressziósnak és a kiúttalanságot megéneklőnek tűnő dalokban mégiscsak megbújik valamennyi életigenlés, sőt – mindenekelőtt a „Better Than Love” és a „Devotion” hallatán – egyenesen annak gyanúja is felmerül, hogy a zenekar valamiféle keresztény üzenetet hirdet.
Hogy kiderítsük, ez mennyire igaz, erre mások is ráéreztek-e, elég utánanézni a duó zenéjével foglalkozó fórumoknak. Ám a világnézeti beállítottság végtére is teljesen lényegtelen, amíg maga a zene jó, több mint hallgatható.
 
Márpedig a Hurts muzsikája rendkívül jól megcsinált zene. Hutchcraft és Anderson egy pillanatig sem törekednek arra, hogy mindenáron megújítsanak; az összes szám lekerekített, mindvégig stílusban maradó kompozíció.
Semmi crossover, semmi stiláris magamutogatás, semmi meglepetés, mégis minden számukat a Pet Shop Boyséhoz vagy a Depeche Mode-éhoz hasonlatos abszolút magabiztosság és profizmus hatja át.
 
Pusztán az album meghallgatásából is egyértelműen kiderül, de az MTV-nek adott egyik interjúban maguk a zenészek is megerősítik, hogy mielőtt nekiálltak a lemez elkészítésének, alaposan tanulmányozták a popzenét, elemezték a számokat, még Veronába is elzarándokoltak, hogy ott megismerkedjenek a helyi trendekkel, ám leginkább csak disco lentót hallottak a klubokban.
 
Ráadásul a manchesteri duó nem a teljes ismeretlenségből lépett elő, hogy a Sony csoport egyik leány-kiadójánál, alapvetően egy jelentős cégnél jelenjen meg debütáló albumuk, melyen nem kisebb popsztár, mint Kylie Minogue énekel kettőst Hutchcrafttal a „Devotion” című dalban.
A duó ugyanis korábban a tempós, vad popot játszó Daggers tagja volt, ám saját bevallásuk szerint a formáció nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A színpadi és zeneszerzői tapasztalat mégis nagymértékben hozzájárulhatott ahhoz, hogy a Happiness olyan kiválóra sikeredjen, amilyen lett.
 
Mindent a maga helyén kell kezelni, és ugyan olyasmit még véletlenül sem mernék kijelenteni, hogy a Hurts bemutatkozó albuma stílusteremtő vagy korszakos produkció, azt biztonsággal meg merem állapítani, hogy elsőrangú és minden elemében eltalált anyag.
A szintipop nem progresszív metal vagy komoly kortárs zene, egy-egy jól vagy kevésbé behatárolható stíluson belül mégis születhetnek gyöngyszemek, a Happiness pedig minden kétséget kizáróan az.
 
Az együttes tagjai:
Adam Anderson – elektronika, gitár
Theo Hutchcraft – ének
 
Közreműködött:
Stephen Kozmeniuk – gitár (1, 4, 10)
Paulo Mendonca – vokál, kórus (1)
Hilary Marsden – szaxofon, klarinét (2)
Salome Kent – hegedűk (3)
Tina Sunnero – kórus (5)
Jennifer Götvall – kórus (5)
Karianne Arvidsson – kórus (5)
Malin Abrahamsson – kórus (5)
Johan Hakansson – dob (7, 10)
Kylie Minogue – ének (9)
Jonas Quant – billentyűs hangszerek (10)
 
London Studio Orchestra (10, 11)
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Silver Lining
2. Wonderful Life
3. Blood, Tears & Gold
4. Sunday
5. Stay
6. Illuminated
7. Evelyn
8. Better Than Love
9. Devotion
10. Unspoken
11. The Water
 
Diszkográfia:
Happiness (2010)