FőképHa valaki hallotta már Daniel Barenboimot Wagnert vezényelni, egészen pontos képe lehet arról, mit várhat egy olyan, általa dirigált, késő romantikus darabtól, mint Schoenberg első közkedvelt, és egyik leghíresebb műve, a Verklärte Nacht.
A Richard Dehmel költeményét zenébe átlényegítő, öt összefüggő, megszakítás nélkül játszott részből álló, egyetlen tételes mű az első szextettre írt szimfonikus költemény. A komponista később vonószenekarra is áthangszerelte a darabot, mely inkább ebben a formájában vált ismertté, és a jelen albumra is így került fel.
 
A Verklärte Nacht (1899) az erdőben sétálgató pár, a felfedett sötét titok, a felkavarodott lélek és a megbocsátás, a világmindenség újbóli felragyogásának költeménye mind szóban, mind zenében.
A d-moll alaphangnemű darab wagneri kromatikával, folyondár témákkal teli, ugyanakkor a nagy elődéhez hasonlóan az érzelmekre valamiként közvetlenül ható, magával ragadó, megvilágosító alkotás, emellett Richard Strauss Also spracht Zarathustrájához hasonlóan hangnemileg elbizonytalanodó, az új század kísérleti törekvéseit megelőlegezve, néhol már-már atonális mű.
 
A teljes atonalitás jelenik meg viszont az op. 11-es Drei Klavierstückében (1909), amely tovább viszi a Wagner, Mahler és Richard Strauss által már megkezdett, a hagyományos funkcionális zene határait feszegető, annak hagyományait feladni vágyó törekvéseket, de egyben meg is tagadja az előfutárokat.
A három zongoradarabból végképp hiányzik bármiféle motivikus kidolgozás és ismétlés, a hirtelen támadt emóciók a modernizmusra jellemző „tudatfolyam” alakjában jutnak kifejezésre; az érzelmek hirtelen, lényegében összefüggéstelen, vagyis leginkább asszociatív egymásutánja jellemzi a három darabot.
 
Ugyanennek a fejlődési ívnek egy másik mérföldköve az op. 16-os Fünf Orchesterstücke (ugyancsak 1909), az atonalitás és a zenei expresszionizmus képszerű, teljességgel kromatikus megfogalmazási módjának egyik nagyszerű példája.
A muzsika sokhelyütt vad, feszültséggel teli, a korra jellemzően (hiszen a modernizmus mindenekelőtt az elme, a bennünk kibontakozó, szubjektív történelem kifejezője és megörökítője) az őrület tematikáját feszegető, hangokban lefestő tombolás.
 
A monumentális Gurre-Liederrel nagyjából egy időben komponált Sechs kleine Klavierstücke (1913) a tonalitást teljesen és véglegesen feladni igyekvő, expresszionista stílus esszenciális megvalósulása a szó két értelmében is.
A mű, a hat rövid darab lényegi stádium egy fejlődési ívben, és nem csupán Schoenberg pályáját, hanem a huszadik századi nyugati muzsika megújulását és annak stációit kell érteni ez alatt; a végtelenül tömör, kizárólag a lényegi kifejezésre összpontosító szerkesztési elv pedig felszabadítóan és megtermékenyítőn hatott a nyugati zeneesztétikára. Az elgondolás továbbvivői között olyan neveket említhetünk, mint Anton Webern és John Zorn.
 
Az Apex sorozatban újra kiadott album a nyugati zeneelméletet új alapokra helyező schoenbergi dodekafóniához, a modernista zenei forradalomhoz vezető út legfontosabb állomásait mutatja be.
Daniel Barenboim karmesterként és zongoristaként egyaránt kiváló értelmezője az újító bécsi zseni, Schoenberg műveinek, s mivel az előadásmód kétségkívül méltó a művek jelentőségéhez, kizárólag feltétlenül ajánlani lehet a felvételt.
 
Előadók:
Chicago Symphony Orchestra
Daniel Barenboim – karmester, zongora
 
A lemezen elhangzó művek listája:
1-5. Verklärte Nacht, op. 4
6-8. Three piano pieces, op. 11
9-13. Five Orchestral Pieces, op. 16
14-19. Six Little Piano Pieces, op. 19
20. Piano Piece, op. 11 no. 2 (arr. Ferruccio Busoni)