Főkép Gyakran adódik a kérdés egy zenekar esetében, ha az előző stúdióalbum igencsak megosztotta a rajongókat, viszont az eladási számok elég szépen alakultak, hogy merre tovább legközelebb: készítsenek egy „vissza a gyökerekhez” albumot, amellyel próbálják visszaédesgetni az időközben elpártolt és elfordult hallgatóságot, vagy továbbra is az esetleges kereskedelmi sikereket szem előtt tartva, rukkoljanak elő egy újfent média-, és rádióbarát dalokat tartalmazó albummal, és célozzák meg megint a slágerlisták meghódítását célul?

Ez a dilemma a Godsmack új albuma előtt is felmerülhetett a tagokban…
 
A Godsmack 1998-99 táján bukkant fel, és elég szép eredményeket értek el főként Amerikában - többmilliós lemezeladások, arany- és platinalemezek. A zenekar énekese az a Sully Erna, aki a nem hivatalos „kinek hasonlít a leginkább a hangja James Hetfield-ére?” verseny egyik győztese megosztozva ezen a címen a Trivium frontemberével.

A banda számára azonban a nagy áttörés váratott magára, egészen 2002-ig, amikor is elkészítették az akkor bemutatott hollywoodi szupermozi, a Skorpiókirály betétdalát, az „I Stand Alone”-t.
A dolog érdekessége az volt, hogy ez a dal csak ezen a filmzenei albumon volt hallható eleinte, így elég szépen ment a fim soundtrack CD-je is.

Mire megjelent a csapat albuma, amelyen hallható volt a nóta, az már addigra hatalmas karriert futott be a különböző slágerlistákon, így szinte természetesnek volt mondató, hogy annak rendje és módja szerint a lemez, a Faceless a Billboard lemezeladási listájának élén kezdett.
Rendesen meg is turnéztatták az albumot, aminek következtében még népszerűbbek lettek, a rajongótábor mértesen ki is bővült, ezért ekkortájt már nyugodtan lehetett őket szupersztároknak nevezni.
 
Tehát már a rockzene egyik vezető zenekaraként jelentették meg 2006-ban a szimplán IV címet viselő albumot, amelyre azonban a bevezetőben firtatott dilemma meglehetősen jellemző volt, mert igencsak kétes lett a fogadtatása.
Persze az elődje által elkezdett utat folytatva ez is a Billboard élén nyitott, és jöttek is „újabb barátok”, akik rajongókká váltak, azonban az „ős-rajongók” számára nagyon mainstream lett az a lemez, vagyis szerintük olyan dalok kerültek rá, amiknél inkább a financiális siker volt a cél.

Mindezek után valóban érdeklődéssel lehet várni, hogy egy ilyen helyzetben mivel rukkol elő a brigád…
 
Tavaly nyáron „bóklásztam” a neten, és akkor akadtam bele a hírbe, hogy a banda megjelentett digitális formában egy új dalt, a „Whiskey Hangover”-t, amit gyorsan meg is hallgattam.
Bevallom, nem vagyok egy hardcore Godsmack-fan, tehát nem olvasgatom minden egyes nap a honlapjukat, myspace-üket vagy a twitter oldalukat, ám ha kijön egy új albumuk, akkor természetesen az elődeivel együtt szívesen meghallgatom, mert tetszik a munkásságuk.

Ezért a nóta meghallgatása után el is könyveltem magamban, hogy valószínűleg néhány hét múlva bizonyára új albummal jönnek ki, és annak az előfutára ez a nóta. Ezért is töltött el kisebb csalódással, amikor néhány nappal később jött a bejelentés, hogy abban az évben új album biztos nem lesz, csak majd valamikor 2010 elején…

A „Whiskey Hangver” elég kedvelt és népszerű lett, ezért sem értem különösebben, hogy miért kellett, most, hogy végre megjelent az album, lehagyni róla, és csak az egyik kiadás bónuszdalaként felrakni rá.
 
Az albumot nyitó nóta, a „Crying Like A Bitch” lett az első hivatalos single, egy szószerint ütős klippel megtámogatva, melyben profi bunyósok püfölik egymást. Remek nóta, melynek szaggatott témája felér egy gyomorszájon sorozással.
Tavaly szerepelt a csapat a Mötley Crüe nagysikerű utazócirkusza, a Crüe Fest második etapján, amely során össze is rúgták a port a főzenekarral, közülük is leginkább Nikki Sixx-szel, és arról szól a fáma, hogy ez a dal személyesen neki lett címezve…
 
A következő két szerzemény, a „Saints And Sinners” és a „War And Peace” is a tempósabb, gyorsabb, slágeres dalok közé sorolható. Az album felvétele során még azon az állásponton volt a csapat, hogy előbbi lesz a lemez címe, de aztán mégis elvetették ezt az ötletet.
 
A lendületből visszavesznek a következő két dalban („Love-Hate-Sex-Pain” és „What If?”), ugyanis ezek inkább kissé belassultak – nem balladisztikusak! –, hosszabbak és talán a leginkább Alice In Chains-re hajazó nóták.
Előbbinek főleg vokális dolgai emlékeztetnek Jerry Cantrellék munkásságára, és érdekessége a zongorás levezető, míg utóbbiban hallható az egyik leghosszabb gitárszóló a lemezen.
 
A lemez hátralévő részében ismét előkerülnek az inkább „arcbamászó”, riffelős, keménykötésű nóták: a „Devil’s Swing”, amelyben elég ötletes a harmónika-gitár „párbaj”, illetve a „Good Day To Die”, ami biztosan koncertkedvenc lesz.

Aztán számomra az album csúcspontjai érkeznek: a „Forever Shamed” egyből egy beütéssel és dühösebb hangvételű énekkel indul útjára, amiből lehet következtetni, hogy itt nagy valószínűséggel szó sem lesz megható, könnyfacsaró percekről, elindulnak, letarolnak és úgy is hagynak.

A „Shadow Of A Soul” büszkélkedik szerintem a legjobb, legragadósabb refrénnel. Kissé furán hat a srácoktól, hogy itt is és még néhány nótában felbukkan a rájuk nem annyira jellemzó „ooh-ooh”-zós rész a szövegben, de meg kell állapítanom, hogy működőképes náluk is ez a fajta megoldás.

Egy problémám van a nótával, ami persze már csak rám jellemző egyéni dolog, hogy sosem szerettem különösebben a „fade in-fade out” megoldást egy nóta elején és végén, vagyis amikor egyre hangosodva indul el a dal és a vége felé pedig elhalkul fokozatosan, miközben még játszik a zenekar.
Főleg jelen esetben zavaró ez, hiszen egy remek vokál érkezik az utolsó refrénre a dalban, azonban az elhalkulásnak köszönhetően a várt katarzis elmarad…

Zárónótaként a címadó, instrumentális dal hallható, amiben aztán a zenekar tagjai eleresztik az ujjaikat, karjaikat, végtagjaikat rendesen.
 
A lemezen a „Whiskey Hangover” mellett további két bónuszdal található: az egyik az „I Blame You”, amivel szintén nincs semmi probléma, kellemes, pörgős, ragadós nóta; a másik a „The Departed”, ami viszont egy igen fura szerzemény, talán nyugodtan nevezhetjük elvontnak is.

Hatalmas keleties hangulat hatja át a nótát, kongák, gépies dobok, akkusztikus gitárok, szép női vokál, vonósok, mindezek miatt talán érthető is, hogy az albumra miért csak bónuszként került fel.
Bevallom, miközben először hallgattam, nem tetszett különösebben, azonban ahogy haladt előrefelé a nóta, egyre inkább rabul ejtett, és miután vége lett, meg kellett hallgatnom újra, mert nagyon fülbemászó, kellemes, ragadós darab.
 
Összegzés:
A bevezetőben feltett kérdésre válaszolva kijelenthetjük, hogy a Godsmack a lehető legjobb megoldást választotta, ugyanis sikeresen megtalálta az „arany középutat” a régi rajongók ízlésének kielégítésére, miközben a lemezben benne van a nagy siker potenciálja.
Utóbbira bizonyíték, hogy megjelenésekor ez a lemez is a Billboard élén nyitott.

Az együttes sosem arról volt híres, hogy olyan nagyon bonyolult, és változatos témákat halmozna egy nótába – gyakran elő is fordul az emberrel, hogy legszívesebben talán fel is ordítana, hogy srácok ne csak azt az egy témát tekerjétek végig a dalban –, és ez most sem változott számottevően, de mégis megfigyelhető valami fejlődés. No nem kell megijedni, hogy belekezdtek volna valami Dream Theater-féle matekozásba…
 
A lemez producere az a Dave Fortman, aki amellett, hogy az Ugly Kid Joe gitárosa volt, producerként már letett egy-két dolgot az asztalra, ugyanis sikeres együttműködést tudhat magáénak többek között a Slipknot-tal, az Evanescence-szel és a Mudvayne-nel is.
 
Szóval akit nem zavarnak a két- háromakkordos dalok, az Alice In Chains és egyéb grunge-s hatások, emellett szereti a remekül sikerült és kiválóan megszólaló albumokat, az nem foghat mellé a Godsmack új anyagával.
Gyúráshoz, fal-, illetve házbontáshoz, vagy éppen egy számunkra nem túl szimpatikus ember világból történő kiüldözésére kiválóan alkalmas és erősen ajánlott lemez!
 
Az együttes tagjai:
Sully Erna – ének, ritmusgitár, harmónika, producer
Tony Rombola – gitár, vokál
Robbie Merrill – basszusgitár, vokál
Shannon Larkin – dob, vokál
 
Közreműködő:
Irina Chirkova – cselló a "The Oracle" című dalban.
 
A lemezen elhangzó dalok listája:
1. Cryin` Like a Bitch
2. Saints and Sinners
3. War and Peace
4. Love-Hate-Sex-Pain
5. What If?
6. Devil`s Swing
7. Good Day to Die
8. Forever Shamed
9. Shadow of a Soul
10. The Oracle (Instrumental)
 
11. Whiskey Hangover (bonus)
12. I Blame You (bonus)
13. The Departed (bonus)
 
Diszkográfia:
Godsmack (1998)
Awake (2000)
Godsmack Live (2001) DVD
Smack This (2002) DVD
Faceless (2003)
The Other Side (2004) akusztikus EP
Changes (2004) DVD
IV (2006)
Good Times, Bad Times... Ten Years of Godsmack (best of) (2007) válogatás
The Oracle (2010)