FőképBevallom, kissé elfogult vagyok a brit Anathema zenéjével kapcsolatban, mivel szerintem egyike azon zenekaroknak, akik a világ legszebb dalait írják.
Így aztán képtelen vagyok objektív véleményt alkotni a muzsikájukról, mégsem érzek lelkiismeretfurdalást, ha legújabb lemezük kapcsán megint szuperlatívuszokban kell beszélnem, mivel ezúttal is olyan érzésekkel teli csodákat alkottak, amilyenekkel már korábban is elkápráztattak, és amilyet azóta is csak nagyon kevesen képesek alkotni a zenetörténelemben.

Hosszú évek várakozása előzte meg az új lemezt, de idén végre mindenki megnyugodhat, aki már spekulálni kezdett a zenekar jövőjével kapcsolatban.
Persze a banda eddig sem volt tétlen, hiszen időközben kiadtak egy akusztikus best of-jellegű lemezt, turnéztak is egy keveset és néha-néha kiszivárogtattak egy-egy új dalt, aminek köszönhetően az új korong fele már ismerős lehet mindazoknak, akik követték az eseményeket.

Most mondhatnám, hogy megérte ennyit várni a remekműre, de valójában én sem értem, mi tartott ilyen sokáig, ha a dalok már korábban összeálltak. Ettől függetlenül persze tény, hogy ez a furcsa címmel megáldott lemez remekmű lett, csakúgy, mint az elődei.

Az Anathema mindig is mestere volt a szépséges, vagy éppen szívbemarkoló dallamoknak, a különleges hangulatok megteremtésének.
Ezt már az egészen korai albumaikon is fel lehetett fedezni, de a doom metalos The Silent Enigma című lemezük után történt stílusváltásukat követően, a zene letisztulásával és a progresszív (melankolikus) rock felé való nyitásukkal vált teljesen nyilvánvalóvá, és bár azóta nem történt olyan nagymértékű változás a zenéjükben, mégis folyamatosnak mondható a fejlődésük, mert mindig képesek valami újat, még hangulatosabbat, még szebbet alkotni.

Ezúttal a legszembetűnőbb változás, hogy Lee Douglas a vendégénekesnői poszton túllépve most már hivatalosan az együttes tagja.
Ez valójában azért nem hoz túl sok újítást, hiszen ő ugye már a korábbi lemezeken is kisegítette a bandát és tulajdonképpen most is azt teszi, vagyis az Anathemából szerencsére még nem lett egy új The Gathering: továbbra is Vincent hangján szólalnak meg az Anathema-dalok, akinek egyébként még a szokottnál is több érzékenységet rejt ezúttal a hangja.

Újításnak mondható továbbá az a tény is, hogy ezekben az új dalokban már nem csupán az a végtelen szomorúság jelenik meg, amiben a srácok mindig is olyan jók voltak: a korongon több olyan szerzemény is helyet kapott, amelyek a szokott melankólia helyett már szinte vidám, felszabadult hangulatot adnak, ráadásul természetesen ugyanolyan intenzíven és fenségesen teszik ezt, mint az (akár már rutinszerűen is előadott) bánatosabb nótáik.
Ez jó hír lehet azoknak, akik eddig az állandó búslakodást kifogásolták, még ha ezek a dalok ugyanolyan erősek is emóciókban, de hát a Cavanagh testvérek művészek lévén sosem macsóskodták el a zenét.

A zenekar egyedisége révén már régebben megszabadult a (jól sikerült) Pink Floyd-másolat címkéjétől és annak ellenére, hogy a zene alapjában véve most is félreismerhetetlenül Anathema, lehet újabb párhuzamokat vonni a lemez hallatán például egy-két poposabb megoldás esetében a Coldplay-jel és Steven Wilson producer személyén keresztül a Porcupine Tree-vel is.
Ez utóbbi párhuzam persze már eddig is felmerülhetett, mivel a két zenekar alapból hasonló stílusban és szinten zenél, de ezúttal a hangzásnak és néhány, a Porcupine Tree-ből importált kisegítő zenésznek hála még inkább szembetűnőek a hasonlóságok.

Ami azonban talán felületesen nézve kevésbé nyilvánvaló, az a saját korábbi zenéjükkel való párhuzam. Néha úgy tűnik (és erre mintha a korong címe is utalna), mintha a fiúk itt-ott pályájuk különböző állomásaira, korábbi lemezeikre utalnának egy-egy szövegrészlettel, zenei megoldással.

Az anyag egésze egyébként engem leginkább az Eternity-re emlékeztet hangulatában, de a rövid, narrátoros közjátéknak szánt „Presence” egyértelműen a „Hope”-ot juttatja az ember eszébe, míg az „A Simple Mistake” végén található belassulás a The Silent Enigma mély, doomos hangzását idézi.
A „Thin Air” a Judgement lendületesebb tételeihez hasonlít, egy szövegben pedig az Alternative 4 kezdő tételére is utalhatnak, a lemezt záró „Hindsight” pedig az A Natural Disaster zárótémájának folytatása is lehetne és így tovább.

Alapjában véve azonban az Anathema ezúttal sem változtatott túl sokat a már bevált muzsikán: a dalok nagy része itt is teljesen lineárisan halad előre lassanként fokozva a hangulatot.
Az eleinte halkan, szépségesen csordogáló tételek Vincent roppant érzékeny énekével kezdődnek, majd Danny atmoszférikus zenei kakofóniájában végződnek, s mindezt Les Smith billentyű- és zongorafutamai, valamint Lee Douglas háttéréneklése egészítik ki.

Beszerzése óta a lemez egyszerűen beleragadt a lejátszómba és még ha nem is lennék akkora híve a zenekarnak, akkor is elismerném, hogy ez bizony az első hangtól az utolsóig egy nagyon összeszedett és színvonalas produkció, mindenféle üresjárat nélkül.

Természetesen most is vannak olyan nagy kedvenceim, amik még a többi, amúgy remek szerzemény közül is kiemelkednek. A nyitó „Thin Air” a lendületesebbek közül való és hallatán a már említett felszabadultság-érzést adja, rendkívül pozitív hangvételű dal, egyszerűen hibátlan.
Ehhez hasonló az „Everything” is, ami szintén a lassan kibontakozó, majd földöntúli szépséget adó monumentális művé emelkedik.

Az „Angels Walk Among Us” egy bánatos és fájdalmas tétel. Itt is van egy visszautalás az A Natural Disaster egyik dalára, továbbá témájában és nagyszerűségében véleményem szerint csaknem utoléri a „One Last Goodbye” című örök klasszikusukat.
A hozzá kapcsolt „Presence” még tovább fokozza ezt a végtelenül szomorú hangulatot, szövegében ugyanakkor mégis vigaszt nyújt. Kicsit átdolgozták ugyan az „A Simple Mistake”-et a korábban elérhető verzióhoz képest, de ez a gyönyörű dal is csak még erősebb lett ezáltal.

Az „Universal” egy csendes és bensőséges hangulatú, rendkívül elvont számnak indul, majd a végére kibontakoztatott, emlékezetes és nagyon hatásos instrumentális lezárással leginkább egy eddig ismeretlen Porcupine Tree-dallá növi ki magát, majd a szintén instrumentális, narrátoros „Hindsight” megint szép lassan és mesterien a fokozza hangulatot valami földöntúli módon, majd a csúcspont után szépen elcsendesülve, békésen zárja le a lemezt.

Nagybetűs Művészet az, amit a liverpooliak művelnek és aki szereti az efféle muzsikát, esetleg az előző korongot is, az ezúttal csak kellemesen csalódhat, mert a Cavanagh-testvérek ezúttal felülmúlták korábbi önmagukat.

Az együttes tagjai:
Vincent Cavanagh – ének, gitár
Daniel Cavanagh – gitár, vokál, billentyűk
Les Smith – billentyűk
Jamie Cavanagh – basszusgitár
John Douglas – dob
Lee Douglas – ének

Közreműködtek:
Ville Valo – ének

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Thin Air
2. Summernight Horizon
3. Dreaming Light
4. Everything
5. Angels Walk Among Us
6. Presence
7. A Simple Mistake
8. Get Off, Get Out
9. Universal
10. Hindsight

Diszkográfia:
The Crestfallen (1992) EP
Serenades (1993)
Pentecost III (1995) EP
The Silent Enigma (1995)
Eternity (1996)
Alternative 4 (1998)
Judgement (1999)
A Fine Day to Exit (2001)
Resonance (2001) válogatás
Resonance 2 (2002) válogatás
A Natural Disaster (2003)
Hindsight (2008)
We`re Because We`re Here (2010)
Falling Deeper (2011) válogatás
Weather Systems (2012)