Főkép„Kérlek szépen, én ennek a városnak a szerelmese vagyok. A dalaim is pestiek, és én semmi pénzért nem cserélnék szívet…” – Seress Rezső
 
Vannak a városnak – amit szeretek, amit gyűlölök – olyan részei, amelyekről az embernek önkéntelenül a múlt jut eszébe.
Amerikában, ha mondjuk bemutatnak egy regényírót a könyve hátlapján, nagy előszeretettel írják oda: „…és egy közel százéves házban él…” Itt, ebben a városban – amit szeretek, amit gyűlölök – nem kell művi úton történelmet kreálnunk, itt valóban vannak olyan kerületek, ahol egymást támogatva, egymás vállára támaszkodva állnak a száz-százhúsz éves, vagy még régebbi épületek.
 
A modern kor természetesen ezeket a kerületeket sem hagyta érintetlenül, de találni olyan utcákat, amelyeken végigsétálva az ember könnyen el tudja képzelni, miért szerették oly sokan az irodalmi, a zenei, a színházi élet nagyjai közül ezeket a lerobbant belvárosi házakat.
 
Ennek a városnak valóban vannak olyan részei, olyan penészszagú utcái és épületei, amelyek napnyugta után egy kis bohémkodásra ösztönzik az embert.
Esténként valahogy fészekmelegek ezek a városrészek, napkelte után azonban olyanok, mint a reflektorfénybe állított utcalányok: látszanak rajtuk az évek, a gyötrelmek, a ragyák; a házak dohos falán furcsa ábrákként, hegekként jelennek meg a hajdani lakók fájdalmai és örömei…
 
Ez a város különleges – és lehet gyűlölni, de lehet szeretni is, legalább annyira, mint Seress Rezső tette, aki még akkor sem volt hajlandó elhagyni, amikor arra lehetősége nyílt volna, amikor a józan ész ezt diktálta volna.
 
Az autodidakta zeneszerző, Seress Rezső dalairól mindig a hatodik, hetedik, és talán nyolcadik és kilencedik kerületi régi házak jutottak eszembe.
Van ezekben a dalokban valami különleges fájdalom, valami borongósság, ami erre a városra is jellemző; a szomorúság árnyéka még akkor is felfedezhető bennük, ha esetleg éppen arról szólnak, hogy szeressük egymást, vagy hogy nem az a fontos, az ember hány éves.
 
Bennük van az az elmélázó kín-ízlelgetés, amit mindig valamilyen „majd lesz valahogy, de most inkább igyunk” vállrándítás követ – vagyis pontosan az a rövid idő alatt lejátszódó lelki „jellemfejlődés”, ami kiérződik a jobb bárzongoristák muzsikájából, és a jazz néhány jelentősebb előadójának kompozícióiból.
 
Ifj. Rátonyi Róbert és Csepregi Gyula csodálatos, jazzes emléket állított a legendás Seress Rezsőnek: a régi dalok újszerű, zongorán és szaxofonon előadott, álmodozásra csábító változatai felidézik a hajdani Budapest – ma már kissé talán idealizált – hangulatát, a füstös kocsmákat, bárok és lokálok nosztalgiáját, azt az életmódot és stílust, amelyre az akkori gazdasági világválság, és a közelgő világháború vetett sötét árnyékot.
 
Ám a két tapasztalt, egymást nagyon jól ismerő muzsikus nem éri be egy szimpla zenei időutazással: ők valahogy úgy festik elénk a hangokkal a régi Budapestet, hogy közben fel-felsejlik a modern, rohanó város, a 21. század makulátlannak korántsem mondható, kékes-feketés képe is.
 
Az anyag furcsa módon egyszerre régies és vadonatúj. A dalok nem csak azokban idézhetnek különleges emlékeket, akik már éltek ismertté válásuk pillanatában: hallgatásuk közben nagyon könnyen beleképzelhetjük magunkat a régi, fekete-fehér filmek világába, amelyekben mondjuk Tolnay Klári, Jávor Pál, Páger Antal, vagy valamelyik Latabár volt a főszereplő.
 
Ezeknek a daloknak a segítségével elképzelhetjük, milyen lehetett a város zenei élete abban a korban, amikor az emberek már nem csak lovaskocsival jártak, és nem csak csárdást táncoltak, de még várni kellett a gyors autókra, és az új, életerős és fiatalos műfaj, a rock and roll megszületésére.
 
Tökéletes, hangulatos jazz lemez, kilenc fantasztikus kompozícióval. A tizedikben, a „Szomorú vasárnap” énekkel kiegészített verziójában Király Linda kissé talán túlzásba vitte a modern amerikai R&B egyik stílusjegyének alkalmazását: érzésem szerint ezek, a hajlításokhoz és a sorok végére odabiggyesztett, modoroskodó nyögések nagyon távol állnak attól a hangulattól, amit Rátonyi Róbert és Csepregi Gyula az előző kilenc kompozícióban megteremtett. Ezen még az sem segít túl sokat, hogy 4:24-nél Király Linda tökéletesen átveszi a szaxofontól a hangstafétát, és megmutatja, hogy kivételes hangterjedelemmel rendelkezik.
 
A bárzene, a zongoramuzsika és az „éjféli szaxofon” hangjának szerelmesei nem hagyhatják ki ezt az albumot.
 
Közreműködők:
Csepregi Gyula – szaxofon
Ifj. Rátonyi Róbert – zongora
Király Linda – ének
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Szomorú vasárnap
2. Szeressük egymást gyerekek
3. Ha néha visszaűznek téged
4. Fizetek főúr
5. Én úgy szeretek részeg lenni
6. Engem még nem szeretett senki
7. Csak átutazó vagyok
8. Nem az a fontos az ember hány éves
9. Ma utoljára kérem
10. Szomorú vasárnap