Főkép Vannak zenék, melyek azonmód beindítják képzeletemet, s a hangok képpé változnak lelki szemeim előtt. Ezt az állapotot kisebbfajta csodának élem meg, mivel annyira ritkán van benne részem.
Mari Boine legújabb, 2009-es lemeze ebbe a kellemes meglepetést okozó csoportba tartozik, de – és ezt muszáj leszögeznem – nem azért, mert ő az első lapp énekesnő, akihez szerencsém van, hanem mert nagyon különleges, amit csinál.
 
Szóval a zene kiváltotta kép.
 
Északon vagyunk, a nyár vége felé, egy magaslaton, ahol gyönyörű kilátás nyílik a naplementére, mivel a tekintetet nem korlátozzák a sötétzöld fenyők. Lábunk alatt hosszúra nőtt fű zizeg a lusta szellő fuvallata nyomán, ami egyszerre hozza az érő gyümölcsök illatát, és a közelgő est hűvösét.
De ez csupán díszlet a nő körül, aki ott áll a magaslat szélén, hosszú hajának tincsei időnként megrebbennek, ahogy gazdájuk lágy mozdulatokkal kíséri önmagát.
 
Ugyanis mesél. Nekünk, magának, a világnak. Egyszerű történeteket, melyeket mindannyian ismerünk, de mégis, az ő szavaival újnak, titokzatosnak, mágikusnak tűnnek. Pedig nem csinál semmi különlegeset, nem játszik a hangjával, nincsenek pátosszal telt mondatok, fájdalommal telt panaszkodások, pajkosan incselkedő szövegek.
Annyira egyszerű és természetes, ahogy ott áll és mesél, hogy mi, akik körötte állunk, elvarázsolva bámuljuk. Mintha maga a föld lenne a gitár, és a szellő a kísérő kórusa.
 
Ebben az állapotban szinte elveszti jelentőségét az idő, s mire feleszmélünk, már benne vagyunk az éjszakában, ahol még régibb, ősibb regék szólalnak meg. Rég elporladt sámánok szólítanak meg bennünket Mari Boine hangján, emlékeztetve bennünket arra, amit mindannyian ismerünk – csak éppen mindig elfelejtünk.
 
Mire feleszmélünk, már csak az éjszaka hidege van velünk és a csillagok – valamint egy emlék, hogy valami csodálatos élményben volt részünk, aminek pontos mibenlétére már nem emlékszünk, csak a természet közelségére és valami ősi érintésre.
 
Ezt a zenét nem mondanám népzenének, de nem is jazz, miként rock sem, a világzenétől meg aztán tényleg messze van. Csak egy évtizedek óta alkotó énekesnő pillanatfelvétele önmagáról, gyerekkoráról, arról a világról, amit csak ő ismer. Egyszerűen gyönyörű.
 
Az első egy-két szám alatt még Ágneshez hasonlítottam, de ez nagy tévedés volt részemről, mivel a számi (akiket mi lappként ismerünk) énekesnő sokkal letisztultabb módon szólal meg anyanyelvén.
A jojka vagy joiku stílusú éneklés általában lassú és mély, ezáltal remekül visszaadja az olyan érzelmeket, mint a bánat és a düh. Boine azonban nem haragszik a világra – talán ezért is olyan különleges.
 
Utoljára idén járt hazánkban. Remélem jön még.
 
Előadó:
Mari Boine – ének
 
Közreműködők:
Georg Buljo - gitár
Svein Schults – basszusgitár, billentyűs hangszerek
Ole Jorn Mykelbust – trombita, ének
Gunnar Augland – dob, ütőhangszerek, akusztikus gitár
Madosini – énk
Abaqondisi Brothers – kórus
Kenneth Ekornes – ütőhangszerek
Per Einar Watle – gitár
Bjorn Charles Dreyer – gitár
Herman Rundberg – gitár
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Lene Májjá - Lene Májjá
2. Ipmilin hálešteapmi - Conversation With God
3. Skealbma - The Mischievous
4. Soria Moria Pálassa - Soria Moria Palace
5. Cuovgga áirras - Sterna Paradisea
6. Claudine lávlla - Claudine´s Song
7. De mana, ráhkkásan - To My Daughter
8. Iditveiggodettin - Dawn
9. Soagnosilba - Courting Jewellery
10. Lihkahusat - Entranced
11. Go idja nuossala - When Night Is Almost Done
  
Diszkográfia:
Jaskatvuođa ma??á (1985)
Gula Gula (1989)
Goaskinviellja (1993)
Leahkastin (1994)
Radiant Warmth (1996)
Eallin (1996) - koncert
Bálvvoslatjna (1998)
Eight Seasons (2002)
Idjagieđas (2006)
Sterna Paradisea (2009)