Főkép

Az idén harminckilenc éves, izraeli születésű Avishai Cohent régóta ismerik a jazz világában.  A komponista, énekes, basszusgitáros, bőgős Jeruzsálem mellett nőtt fel, zongorázni tanult, de kamaszkorában olyan nagy hatással volt rá Jaco Pastorius játéka, stílusa, hogy ő is a bőgőt/basszusgitárt választotta fő hangszeréül. A katonai szolgálat ideje alatt az izraeli hadsereg zenekarában játszott, majd New Yorkba költözött, ahol hivatalos zenei tanulmányai során „nem hivatalos” módon is bővítette zenével kapcsolatos tudását: különböző jazz zenekarokban játszott, leginkább latin jazzt. Ezt a stílust annyira megkedvelte, hogy örömmel vállalta Danilo Pérez felkérését, csatlakozott a híres zongoristához, ő lett az új trió egyik tagja.
 
Különféle klubokban játszott, majd egy sokkal híresebb jazz muzsikus, Chick Corea is felfigyelt rá. 1996-tól 2003-ig zenéltek együtt. Chick Corea szextettjén, majd trióján kívül Avishai ebben az időszakban olyan jelentős muzsikusokkal is fellépett, mint Bobby McFerrin, Roy Hargrove és Herbie Hancock.
 
2003-ban Avishai – akit Chick Corea az egyik interjúban „óriási komponistának” és „zseniális muzsikusnak” nevezett - megalakította saját együttesét (Avishai Cohen Trio), amelyben Mark Guiliana dobolt és Shai Maestro zongorázott. Az első néhány lemezt ebben a felállásban adták ki (a legelsőt Chick Corea saját kiadója gondozta), de később a csapat alkalmanként kiegészült néhány fúvóssal, ütőhangszeressel és énekessel.
 
Az Avishai nevét viselő formációk korábbi felvételei erősen jazz jellegűek voltak, bár természetesen megjelentek benne a közel-keleti hatások is. Ám ezeket a díszítőelemeket mindig óvatosan adagolták, így az anyagok sohasem lépték át azt a műfaji határvonalat, amin innen még jazznek, amin túl viszont már világzenének lehet nevezni.
 
A legújabb, 2009-es lemez, az Aurora viszont egészen más. Cohen itt a legmarkánsabban énekesként mutatja be tudását. Az, amit csapatával most ad elő, olyan anyag, ami a zene világában egyszerre három nagy műfaj határvonalán áll – mintha nem igazán tudná eldönteni, hogy a három nagy „ország” (Jazzland, Popfölde és Világzene-ország) közül melyikbe lépjen be. A lemezen hallható felvételek némelyike ennek megfelelően egyszerűen „dal”, vagy „szám”, de akad közöttük egy-két olyan is, ami kiérdemli a komolyabb, „kompozíció” címkét.
 
Cohen hangja hangulatos, kissé fátyolos (ahogy meghallottam, rögtön az jutott eszembe: „Itt a férfi Sade!”), egzotikus, időnként már-már rejtélyes. Főként héberül énekel, de találhatunk a lemezen spanyol és angol, vagy éppen „kevert” nyelvű felvételeket is.
 
A dalok egy részénél Karen Malka gyönyörű hangja társul Cohenéhez – ők ketten akár egymásnak felelgetve, akár kórusban énekelnek, tökéletesen kiegészítik egymást. Karen hangja tisztán cseng, míg Cohené kissé „homályos”; Karen hangja olyan, akár a fénylő, hideg, fehér vagy világoskék selyem, míg Cohené inkább a meleg, sötétebb tónusú bársonyra emlékeztet; Karen hangja a virágillatú tavasz, Cohené az avarégető ősz…
 
Igen, annyira hangulatos zene, hogy amikor meghallgattam, hirtelen metaforákban kezdtem gondolkodni. Érdekes módon: new age-es metaforákban.

Van ebben a zenében valami, ami a zsidó misztikát idézi, ugyanakkor van benne valami, ami keltás, vagy móros, vagy esetenként nagyon is európai, itt-ott némi latinos ízzel; van egy Twin Peaks-esen hátborzongató, de a feszültséget az ’50-es évek vokális jazzét idéző kórussal feloldó és barátságossá változtató dal (Winter Song); és van valami az egészben, ami határozottan ezoterikus és kozmopolita, kultúrák és vallások felett álló.
 
Egyetlen bajom van az anyaggal: pontosan az, ami miatt érdekesnek és különlegesnek tartom. Nem az a gond, hogy nem lehet felcímkézni, nem igazán lehet meghatározni a műfaját, hiszen ettől még izgalmasabb az egész. Csakhogy mivel időnként folkos-világzenés, időnként jazzes, időnként pedig smooth jazzes, popos a hangzása, nehéz eltalálni azt a hangulatot, amikor az embernek éppen erre van szüksége.
 
Ezek nem borongós, mélabús dalok, de nem is vidámak; ezek nem világzenés, keleties számok, de nem is színtiszta jazz; ezek túlságosan komolyak ahhoz, hogy dúdolható popdalok legyenek, viszont túlságosan lazák ahhoz, hogy az ember olyan „most csak a zenére figyelek” módon hallgassa őket.
 
Távol áll attól, hogy bár- vagy háttérzene legyen, de a teljes figyelmünket sem követeli meg. Távol áll attól, hogy reggeli, „ébresztős” zene legyen, de ahhoz, hogy esti (hétvégi), „ejtőzős” vagy „bealvós” muzsika legyen, túlságosan intellektuális és érdekes szerkezetű.
 
Mindezek ellenére most, amikor éppen egy olyan… Aurórás… hangulatban vagyok, azt mondom rá: gyönyörű. Gyönyörű, békés, izgalmas, különleges, intellektuális és egyedi.
 
Az együttes tagjai:
Avishai Cohen – ének, basszusgitár, bőgő, zongora
Shai Maestro – zongora, wurlitzer
Itamaar Doari – ütőhangszerek
Amos Hoffman – oud
Karen Malka – ének
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Morenika
2. Interlude in C# minor
3. El Hatzipor
4. Leolam
5. Winter Song
6. It’s Been So long
7. Alon Basela
8. Still
9. Shir Preda
10. Aurora
11. Alfonsina Y el Mar
12. Noches Noches / La Luz
 
Diszkográfia:
Adama (1998)
Devotion (1999)
Colors (2000)
Unity (2001)
Lyla (2003)
At Home (2004)
Continuo (2006)
As is...Live at the Blue Note (2007)
Gently Disturbed (2008)
Sensitive Hours (2008)
Aurora (2009)