Főkép

Valamivel több, mint egy éve volt alkalmam először látni a Nightwish-t Budapesten a Jércében. Óriási hatással voltak rám, s már tavaly novemberben lázban égtem, amikor megtudtam, visszajönnek!

Talán az elsők között vásároltam meg a jegyem, januárban szállást is foglaltam, közvetlen a Csarnok szomszédságában.A kényelmi feltételek tehát adottak voltak, nagy várakozással tekintettem a koncert elé. A beengedés profibb volt, mint a Jércében, nem maradtunk le a műsor kezdeteiről sem, az Indica pont akkor vonult a színpadra, amikor beléptünk. Bevallom férfiasan, tartottam az öt fős lánycsapat műsorától, a finn nyelvű daloktól, és a könnyed hangzástól, de nagyon kellemesen csalódtam.
 
Angolul nyomták, rockosak voltak, igaz a gitárszólók valahogy elmaradtak, de Jonsu, az énekesnő a finn mérsékeltségről teljesen megfeledkezve démonként mozgott, énekelt és hegedült. Hatalmas sziával üdvözölt bennünket és roppant édes módon kiáltotta a közönségnek, hogy „szeretlek”! Elképesztő, hogy a kis 160 centis 45 kilós csajokból micsoda energia áradt.

Az utolsó nótájuk kellős közepén, a technikusok és a Pain zenekar tagjai aktívan elkezdték bontani a dobcuccot, merthogy az európai turné utolsó állomása volt Debrecen, és így mókázgattak (szívattak) picit, jó rockzenész szokás szerint. Állítólag a hóesés sem tartozott a műsorhoz, ami elindult a lassú nóta alatt, ezen a zenekar tagjai teljesen megütköztek. (A dal finn nyelvű klipje havas tájon lett rögzítve.)
 
A Pain zenekar nem teketóriázott sokat, átszerelés és rövid intro után minden közlés vagy felvezetés nélkül kapásból ledaráltak három nótát.  Peter Tagtgren alkalmi formációja nagyon is meggyőzően nyomta le a dalokat, zúzva, ahogy kell! Játszottak az új lemezről is, de az előző album dalai is szerepeltek a repertoárban.
 
Nyilván technikai okok miatt hiányzott a „Follow Me” című dal Anette Olzonnal, ami az utóbbi hónapok legnagyobb sikere a Cynic Paradise lemezről, amire egyébként számítottam volna, viszont megkaptuk helyette a „Shut your mouth” című klasszikust.

A műsor felénél belibbentek az Indica tagjai, és férfi alsóneműket húztak a zenélők fejére, hogy honnan és kiről szedték le, nem derült ki, igaz a nagy fejrázás következtében majd mindegyik a közönség soraiban kötött ki. Örülök, hogy a fiúk odatették magukat, és jól bemelegítették a nagyérdeműt!
 
A hideg még ma is kiráz (jó értelemben), ha visszaemlékszem, hogy miképp is indult el a Nightwish produkciója.Skót duda, remek zenei aláfestés, Troy Donockley művészi, mesteri játéka, jelenléte nekem teljes meglepetés volt, a színpad pedig sejtelmes kék fénnyel volt beborítva.
 
Ezután már söpört is végig a színpadon a „7 Days To The Wolves”. Toumas kapitány egy csónakból vezényelte a szintit, Anette bomba formában és ruhában nyomult (estélyihez hasonlatos testhez álló ruci, tűsarkú cipellő), a tavalyi pocak abszolúte ledolgozva, látszott, hogy az általa választott új manager és stylist nyerő volt.
Na és a pirotechnika olybá fokozta a látványt és a műsort, hogy leesett az állam.

Ki gondolta volna, hogy régebbi nótákat is elővesznek, mint a „Dead To The World”, vagy a „Dead Boy’s Poem”? Mellettük azért mentek olyanok is mint a „The Siren”, „Amaranth”, „Romanticide”, „Nemo” ( hóeséssel), „Sahara” és a „Dark Chest Of Wonders”.
 
Szerencsére a kedvenceim is elhangzottak, pl. a „Poet And The Pendellum”, látványos piroval megspékelve, és persze Troy Donockley vendégjátékával; a „The Islander” és a „Last Of The Wilds” a már megszokott háttérrel, óriási viking – kelta motívumos állványok, bennük a lobogó tűzzel, és maga a színpadi háttér is bővült egy óriási horgonnyal.
 
Az „Escapist” - amely az európai P.A.T.P. lemezen nem jelent meg, csak később kislemezen később - is nyerő választásnak bizonyult, a közönség ugyanúgy énekelte, mint a többi klasszikust.
A jól kiérdemelt szívatás itt is megtörtént, a koncert kellős közepén bevonult egy törölközőkbe burkolt technikus és nedves törcsijeit teregetni kezdte a dobcájgra, valamint Tou szinti állványára… érdekes volt…
 
A ráadásban kaptuk meg a kegyelemdöfést, a „Ghost Love Score” című mesterműben, bőven jutott a brutális pirotechnikából és konfettiből is, a közönség aléltan és ámulva csodálta a látványt.
 
Az utolsó nótában Anette felkérte Marcot, aki végleg emlékezetessé téve a bulit üvöltötte el a „Wish I Had An Angel” örökbecsű sorait.
 
A végén hatalmas tűzijáték, és az „Outro” dallamai alatt a Nightwish elbúcsúzott utolsó európai közönségétől, hogy aztán szűk 3 hét múlva Amerikában folytathassa.
 
A magam részéről egy kis csapattal megvártuk (volna) a zenekart némi ereklye gyűjtés céljából, de Emppu bevágta magát egy taxiba és meg sem állt Ferihegyig, Anette kicsit később ugyanígy, Jukkát nem találtuk, csak Toumas mester jött, dedikált, és már kísérték is a biztonságiak a buszba.

A magam részéről Marcot vártam, jóféle hazai szilvapálinkával, de állítólag már az öltözőben elintézte ilyen irányú dolgait, valahol oldalt vitték ki. Így maradtak a finn technikus srácok, akik örömmel vették a hazai vendéglátást, kaptunk cserébe tőlük egy bőröndön eldobolt, de fuvolán eljátszott akusztikus „The Islander”-t és egy „kígyóbűvölést” is (aki ott volt érti).

Sajnos azonban sem Peter Tagtgren, sem az Indicás lányok nem poharaztak velünk, de a hozzáállásukból örömmel vettem, hogy mennyire közvetlenek.
 
Kissé másnaposan, hatalmas űrt érezve ébredtem reggel, visszaforgatni vágytam az idő kerekét, de sajnos nem tehetem, így azzal vígasztalom magam, hogy vár ránk nyáron egy Tarja koncert, egy fesztivál Szlovéniában, ahol a Nightwish is fellép, és egy elejtett Toumas mondat: „Találkozunk jövőre Budapesten!”

A fotókat készítette: Marcsi